Wágner Eszter összes bejegyzése

John Donne: Istenhozzád: A könnyekről

Kiontanám
eléd a könnyeim, míg itt vagyok,
mert jeled bennük pecsétként ragyog,
arcod rajtuk, mint vert pénz oldalán;
így ők veled
értékesek.
Bánat-gyermekeknél többek a könnyek,
lehullsz te is, ha arcomról leszöknek;
így válunk senkijévé két távoli földnek.

Föld-féle gömbre
a dolgos ember ráfektetheti
az összes földrészt, ha tetszik neki,
s máris a semmit mindenné kötözte.
Ám ha e könnyek
szememre jönnek,
a bolygót elöntik arcod viselve,
mert könnyed az árt viharrá keverte.
Szemedben felolvad a mennyország kegyelme.

Ne hívd a tengert,
hogy beléd fojtson, te, Holdnál nagyobb!
Nem vagyok por, mit lelke otthagyott.
Folyóknak szemedtől tanulni nem kell.
Ne adj te, kérlek,
példát a szélnek,
őnála ne árts Te többet nekem.
Míg egy levegőt szívunk, kedvesem,
sóhajtva te az én, s én a te életed veszem.

Wágner Eszter fordítása

john donne _331045k

Kávé és nylonharisnya

A kávé luxuscikk, és luxuscikk a nylonharisnya is. Nem gondolnánk, ugye. Egyik sem elengedhetetlen feltétele az életnek, és egyik sem javít az életminőségünkön. Mindkettő elérhetetlen volt azonban valaha a nagytöbbség számára, így lettek áhított addikciói a proletariátusnak, mikor a selymet felváltotta a műanyag, a guatemalait pedig a cikória. A kávéból élvezeti cikk lett, kis szünet a napi rohanásban, valami, amitől az ember úgy érzi, igazán megengedhet magának ezt-azt. A nylonharisnya pedig mára olyasvalami, amit elvár ugyan a társadalom, de senki sem tudja pontosan, miért.

Jenő világ életében utálta a vajas kenyeret. Szent meggyőződése volt, hogy aki úgy eszik, mint a prolik, az proli. A szónak pedig már csak a hangzásától is a hányinger kerülgette. Sosem vett például újságot vagy dohányt a közértben és piacra sem járt soha. Utálta többek között a trolit is, mert majdnem úgy hangzik, mint a proli. A villamos rendben volt, azt még a méltóságos urak idejében bevezették.

Utálta továbbá az anyját, a kiöregedett szalagmunkást, aki azzal takargatta proliságát, hogy soha nem ment ki az utcára nylonharisnya nélkül. Jenőt az undor fogta el, valahányszor arra lépett be a lakásukba – a hetedik kerületi tetőtéri lyukba, amit kiutaltak nekik –, hogy az öregasszony a leszaladt szemet foltozgatja, mert beleakadt a kosár, vagy feltépte a szálkás pad a megállóban. Jenő egyszer, mikor az anyja fürdött, megfogta az anyagzsebkendővel bélelt cipős dobozt, kivette belőle mind a négy, százszor stoppolt nylonharisnyát, és kihajította az összeset a szomszéd utcai konténerbe. A török étterem is oda szórja a maradékait. Az anyja azóta nem lépett ki a házból.

Az egyetlen dolog, amit Jenő igazán szeretett – a kávé. Pénz persze sosem volt rá, ami mégis, azt az anyja kenyérre költötte, amit valami irgalmas caritas-os önkéntes – egy nylonharisnyás vénlány – hordott fel hozzá hetente, mindig akkor, amikor Jenő biztosan nem volt otthon. De hát nem csak kenyéren él az ember. A kávé azt jelenti, jár neki egy kis élvezet. Valami, amit a proli anyja sohasem tehetett meg, mert még csak azt sem tudta, mire érdemes igazán vágyni.

Jenő így minden reggel zakót vett, minden reggel ugyanazt. Azt is a caritas-os kishölgy hozta valami bálás turkálóból, de ezen könnyedén siklott át, amikor nagy ritkán mégis összefutott vele a lépcsőn, és ordítva küldte el a kurva anyjába, hogy, ha még egyszer meglátja az anyja közelében, átlöki a korláton. Miért nem hagyja békében megdögleni?

Szóval minden reggel magára gombolta a zakót és a nadrágot. Úgy képzelte, ismeretlen apja vette neki, aki bizonyára gyártulajdonos volt, és csak véletlenül feküdt össze párszor az ő proli anyjával. Az apja cilinderben, hóna alatt sétapálcával várta, hogy kisfia, az ifjabb Jenő, minden reggel meglátogassa, és az erkélyről a várat csodálva, alkalomadtán egy-egy szál cigaretta mellett, megbeszélgessék az üzleti ügyeket.

Jó kávét leggyorsabban a körúton kapott, de pontosnak kellett lennie, mielőtt az idióták összetúrtak mindent. A sok bolond futtában kortyintotta fel azt a csodát, ami belőle urat csinált, nem is tudva, milyen luxust pazarolnak el. Egyben ez volt Jenő szerencséje is. McDonalds-ok és Starbucks-ok pöttyözték tele a körutat, és a rohanó irodisták ingeit is, ha nem vigyáztak. Az ostobák pedig, ahelyett, hogy nyugodtan ültek volna egy pár percet a csészéjük fölött, inkább kidobták az utolsó kortyokat, ha jött a villamos, ami ugyan jött volna pár perccel később is, de senki se várta meg. Jenő magával vitte papírpoharát – természetesen nem ivott más után –, és megállóról megállóra, kukáról kukára kutatta ki a hátrahagyott kortyokat, szerencsés napokon a falatnyi sütemény darabokat is.

Ha mindezzel megvolt, lesétált a Duna-parta, kiült a várral szemben, és megbeszélgette az üzleti terveket.

– Olvastam a minap egy cikket, fiam – mondta, mintegy búcsúzóul találkájuk végén az apja. – Arról írt, mi mindenre költenék a prolik, ha megnyernék a lottót.

– Mind ostobaság – vont vállat Jenő, és még az orrát is elfintorította hozzá. – Én megvenném az egész Royalt, meg az egész Centralt, és csak én kávéznék benne egyedül.

 

 

 

(Illusztráció: kv)

Mondta egy csillag

– Persze, kedvesem, nagyon szívesen, de csak ha bírja a tempót, nagyon sietek. Gondolom a sikerem titkára kíváncsi.
Beüti a kapukódot, a lakóház ajtaja kinyílik.
– Minden karrier kis lépésekből áll, látja, még azoké is, akik a legmagasabbra jutnak. Minden attól függ, ki milyen gyorsan lépeget, úgyhogy szedje a lábát.
El a kukák és szelektív szemetesek mellett, át a lakókkal közös folyosón a művészbejáróig. Fekete, szivacsozott, nehéz fémajtó, a műbőrborítás itt-ott elrepedt.
– Látja, nincs egy perc megállás, akárhol van is az ember, folyton csak rohanunk, nálunk nincs késés.
A portás köszön, válasz nincs. Elveszi az öltözőkulcsot.
– Késés nincs, ez nem színház, mindig ezt mondogatom.
Nevet. Tovább a folyosón, büfé, pult.
– Pannika, a kávémat, légy szíves.
Megállás nélkül át egy másik szivacsozott ajtón.
– Szűkösen, szűkösen, kedvesem, de hát mi sem keressük le a csillagokat az égről.
Ismét nevet. Lépcsőn fel az emeletre. Vasrács, linóleum.
– Arra van a jelmeztár, ott a fodrászat, szervusz Katácskám, ez pedig a díszítő tár. Csak ne bámészkodjon úgy, kedvesem, vannak olyan csillagszeműek, akikbe nem érdemes belebolondulni!
Fehér faajtók, a falakon filc, a földön padlószőnyeg.
– Itt is volnánk, az én kis birodalmam. Kerüljön beljebb, oda le is ülhet, azon a kis szekrényen épp elfér.
Négy négyzetméteres öltöző, tükör, laminált pult fésülködőasztal helyett, szék, akasztó, cipős szekrény.
– Adja gyorsan a balettcipőmet, ott van a lába alatt. Elpusztulok ezekben az utcai vackokban. Nem, nem a szalagosat, a gyakorlót! Az ott, a gumipántos, nem keményített. Hála az égnek, mintha mezítláb lennék. Szóval, hogy hogy is kezdődött.
Széken ül, a támlán kendő.
– Már az egyetemen kiválasztottak minket. Még nem tudtuk, de így volt. Azt mondták, mi ragyogtunk a legfényesebben. Nem mintha a legjobbak lettünk volna, ne higgye. Beszédtechnika órán többet sírtunk, mint baletton, a mesterségről meg nem is beszélve. De valahogy mégis ragyogtunk. Csak kiálltunk, és ragyogtunk. Nem is voltunk sokan, az én osztályomból ketten a Júliával, még egy lány, aki alattunk járt, meg egy felsőbb éves fiú, Krisztián. Persze sosem dolgozhattunk együtt, azt mondták, kioltjuk egymást. De egyet mindannyian nagyon jól megtanultunk. A hitről szól. Minden a hitről szól.
Előre hajol, a térdére könyököl
– Tudja, kedvesem, nekünk nincs másunk, mint a maguk hite. Gyönyörködnek is, persze, de ez is csak amiatt lehetséges, mert elhiszik a ragyogásunkat. Emlékszik, amikor a Normafánál feküdt annak a cingár fiatalembernek a mellkasán? Azt hitték, mind a maguk kedvéért vagyunk. És mert ezt hitték, így is volt. És amikor lehullott Feri, maga azt kívánta, bár igaz lenne. Mindig elfelejtik, hogy kívánni nem elég, mi meg hiába hulldosunk, hinni kell, értsék már meg! Ezt nyugodtan meg is írhatja. Csak akkor van értelme, ha elhiszik. Különben csak kiégett színészek vagyunk, akik minden este felvánszorognak a színpadra, hogy ugyanazt csinálják újra és újra, míg végre valami meg nem változik. De ha elhiszi! Ha elhiszi végre!
Hátradől. Csend.
– Na legyen elég ennyi, kedvesem, nem érek rá. Ebből már csak kikerekít valami cikkecskét. Kifele menet, legyen olyan jó, szóljon a Pannikának, hogy hol van már a kávém! Nem lehet ezt így kibírni.

 

 

(Illusztráció: lt)

Királylány a toronyban

A királylány, ahogy felébredt, megérezte, ez az a nap. Ma végre kiléphet a toronyból, meglátogathatja a messzi völgyeket, amiket a magasból látott, és megismerhet mindenkit, akit eddig csak elképzelt.

Felkelt, és öltözködni kezdett. Vajon melyik a megfelelő ruha a napra, amikor elkezd élni? Ez nem, ez sem, az biztos, na, ez meg végképp. Tökéletesnek kell lennie. Nem szabad sajnálni rá az időt.

Egek, mekkora rendetlenséget csinált, ez nem maradhat így! Gyorsan rendet csinál, aztán indul is. De annyira nincs kedve hozzá. És egyébként is, úgy elfáradt a nagy válogatásban. Olvas egy kicsit, kipiheni magát, rendet rak, aztán megnézi a világot.

Lekapta az egyik könyvét, belelapozott, ám a kedvenc jelenetei annyira magukkal ragadták, hogy csak órák múlva vette észre, éhes. És még a ruháit sem pakolta el. Na sebaj, mindent csak sorjában. Főzött, aztán evett és elmosogatott, hiszen az úgy nem maradhat.  Aztán kilépett a teraszra, és elgyönyörködött a kora délutáni napsütésben.

Először körbesétálja a torony körüli tisztást, aztán a ritkás kis erdőt. Utána jöhetnek a dombok. Merre menjen? Melyik mögött lehet vajon a falu? A hegyeket is meg akarta látogatni. Mennyi időbe telhet, míg a kékséghez ér? És mi minden várhat ott rá? Elég az ábrándozásból. A Nap jó pár arasznyit ugrott már a horizont felé.

Beszaladt, és visszaakasztgatta egyenként mindegyik ruháját, amiket nem ítélt megfelelőnek arra, hogy megismerje bennük a világot. Aztán gyorsan feltakarított, hisz hátha találkozik valakivel, akit meghív az otthonába. Poros polcokkal és összejárt padlóval csak nem fogadhatja az első vendégeit.

Elkészült, és már csak valami elemózsiára volt szüksége, hisz ki tudja, meddig marad. A kosárka természetesen legalul volt, és a kenyérszeleteléssel megint összemorzsázta az egész asztalt. Rettentően félt a hangyáktól, nem hagyhatta ott.

Eljött azonban az a varázslatos pillanat, amelyre oly régóta várt. Elkészült. Mindennel elkészült. Íme, kész volt rá, hogy elkezdődjön ez élete. Köpenyt kanyarított a vállára, felkapta a kosarat, és szélesre tárta a torony ajtaját.

A Nap épp lebukott a kék hegyek mögé. Sötétedni és hűvösödni kezdett az idő. Ilyen későn már nem szabad elindulni. Semmit sem látna a világból. Üsse kő. Majd holnap.

Gondolta az ősz hajú királylány.

 

 

(Illusztráció: Kate Kulish)

Sir Thomas Wyatt: A vadászhoz

 

(Whoso list to hunt)

Annak, kit hív a hajsza, itt e vad,
én, fájdalom, többé nem űzhetem.
Kimerített a hiú küzdelem,
hajtóként jövök, a legtávolabb.
Fáradt agyam, bár reményt úgyse kap,
egyre festi szép szarvasát, hiszen
elhagyni sem tudom, csak kergetem,
mint ki hálóval szél után szalad.
Ki űzi őt, tudja meg, nincs esély,
életét hasztalan fecsérli el;
gyémántba vésték szép nyaka köré:
Ez Cézáré, Noli me tangere,
ne érints, ha szelídnek is hiszel,
túl vad vagyok a karjaid közé.

Szabó Eszter fordítása

John Donne: Virradat

Igaz, felkelt a Nap, hát mégis mi mást tegyen?

De emiatt felkelnél mellőlem, édesem?

Mondd meg, miért kelnénk fel, csak mert fényes az égbolt?

Tán le is azért feküdtünk volna, mert sötét volt?

A szerelem, amely éjjel összehív,

ha fenn van a Nap, csak még jobban szorít.

 

A fénysugárnak nincsen nyelve, de csupa szem,

s ha kémként mégis beszélni tudna, azt hiszem

a legrosszabb az lehet, mit rólam elcsacsog,

hogy szívesen maradnék ott, ahol jól vagyok,

és mert szeretem szívem, s becsületem,

a birtoklójukat el nem engedem.

 

Muszáj, hogy tengernyi sok dolgod elvigyen innen?

Ó, ez a legrosszabb betegség a szerelemben.

Bolondra, gonoszra rátalál a szerelem,

a szegényre is, csak a dolgos emberre nem.

Ki együtt űz munkát szerelemmel,

rosszabb, mint udvarló házas ember.