Ritó Szabolcs összes bejegyzése

Fejlődünk, persze… (Beszélgetés egy egészségügyi dolgozóval – Hogyan látom az egészségügyet. 2019.)

Hogyan kerültél a pályára?

Már gyerekként érdekelni kezdett az etológia, az állatok viselkedése, amiből később egyenesen következett az emberi viselkedés tanulmányozása és a pszichológia tudománya, amiből a diplomámat szereztem. Egyetem alatt születtek a gyerekeim, így nyilvánvalóvá vált, hogy pici gyerekek mellett nem fogok tudni pszichológus praxist működtetni.
Felmerült, hogy miből keressek pénzt? És mivel kiderült, hogy elég jól írok,  sokáig újságíróként dolgoztam. A pszichológia és az anyaság adta magát, így ezen a vonalon indultam el. Először mindenfelé írtam cikkeket, később pedig már egészségügyi szakújságíróként dolgoztam, de továbbra is kerestem, hogy hogyan dolgozhatnék segítő foglalkozásúként. Ekkor került a képbe a laktációs szaktanácsadói képzés.

Mit takar pontosan a laktációs szaktanácsadás?

Egy olyan tudományos terület, ami sok másik tudománynak a találkozása mentén alakult ki. A szoptatással kapcsolatos ismereteket foglalja magában. Kicsit gyermekgyógyászat, kicsit pszichológia, a mell anatómiája és fiziológiája, a csecsemő fiziológiája stb. Ha jól belegondolsz, a szoptató anyáról és a szopó kisbabáról nem igazán tanulnak a szakképzéseken, sem a szülésznők, sem a csecsemőápolók, sem a gyermekorvosok nincsenek felkészítve a szoptatás támogatására, illetve a védőnők számára sem olyan régen indult egy külön, erre alapozott képzés a törzsképzésükön belül. Így sajnos a szakemberek többsége is csak a tapasztalatai alapján, vagy anekdotikus forrásból tud meríteni. A miénk nemzetközileg elismert végzettség. Amikor még én vizsgáztam, csupán angol nyelven volt elérhető a tananyag, de ma már a Semmelweis Egyetemnek van ilyen szakirányú képzése.

Annyira még nem elterjedt ez a szakma?

Magánpraxisban többen dolgoznak, de önállóan, szülészeteken még kevesen. Úgy tűnik, lassan rendeződik a szakma helye az egészségügyi intézményeken belül.

Milyen tapasztalataid vannak a kórházi munkával kapcsolatosan?

A saját tapasztalataim alapján arról a helyről tudok érdemben nyilatkozni, ahol dolgozom. A mi kórházunkat nem olyan régen újították fel, jól néz ki, és olyan munkakörnyezetet biztosít, ami nem hangol le, amikor belépsz. A kórtermek tágasak, jók az ágyak, van mindenhol fürdőszoba. És ezeket azért is külön fontos hangsúlyozni, mert sok más helyen jártam, és tudni kell, hogy már az alapkörnyezet is nagyban befolyásolja az ember hangulatát, amikor belép. A műszerezettség és felszereltség kérdésébe nem nagyon látok bele. Azt látom, hogy nagyon sokszor kell egyensúlyozni az osztályoknak, hogy legyen elég pénz a gyógyszerekre vagy az eldobható eszközökre. És ez általánosan igaz az egészségügyre. Egyre több mindent kell maguknak a betegeknek megvásárolniuk.

Például a pelenkát?

A pelenka ebből a szempontból nem a legjobb példa, mert nem biztos, hogy gazdasági kérdés, hogy a babaruhát és a pelust az anyukák hozzák, hiszen az ő babájuk. Amikor én szültem, akkor még csak otthon kezdhettük el használni a sajátot, de úgy gondolom, hogy az anyukáknak is jobban tetszik, hogy nem százéves ruhákba öltöztetjük a babájukat. Mára olyan szemlélet indult el a legtöbb szülészeten, hogy az anyukákat kompetens személynek tartjuk és a saját babájának a táplálását, gondozását rájuk bízzuk. Ott állunk mellettük és segítünk, de nem vesszük ki a kezükből a babát.

Mit tapasztalsz az újítások elfogadásával kapcsolatosan a szektorban?

A magyar egészségügyben jellemző, hogy ami már egyszer bevált vagy úgy tűnt, hogy bevált, az nagyon nehezen mozdítható. Olyan rutinok maradnak meg, amikről már kiderült az évek folyamán, hogy nem jelent megfelelő biztonságot vagy gyógyulási esélyt a betegeknek.

A képzésbe nem épülnek be az újítások?

A képzésbe is nehezen jutnak el. Például a gimnáziumi biológiai tankönyvekben még olyan dolgok szerepelnek a genetikáról, amiről már tudjuk, hogy nem egészen úgy van. Ha elkezdjük azt boncolgatni, hogy az új tudományos eredmények hogyan jutnak el a felhasználókhoz, akkor azt lehet mondani, hogy alapszinten is nagyon nehezen. Olyan szinten pedig, ahol valaki évtizedeik dolgozott egy módszerrel, saját magával is meg kell vívnia a harcot. Ami megszokott és rutinszerűvé válik, azt nehéz felcserélni az újjal. Gyakran nem csak felcserélni, hanem elhagyni is nehéz módszereket. Kellemesebb a langyos vízben ülni, mert nem csak a megértés kell hozzá, hogy miért kell máshogy végezni a munkát, hanem fel is kell dolgozni.

És a megújuló szakmai képzések?

Vannak kötelező képzések. Az sem biztos viszont, hogy ott olyan tananyagot adnak át, ami korszerű. Még az egyetemen sem garantált. Sokszor hallunk olyat egyetemistáktól a gyakorlaton, hogy ezt most itt így csináljuk, viszont az egyetemen nehogy úgy csinálja a vizsgán, mert az X professzor még a másik módszer szerint tanítja és fogadja el.
Elég nagy káosz van ebből, mert a hallgató fiatal és dinamikus, valami szuper jó dolgot akar csinálni, de hamar letörhet a lelkesedése, amikor szembesül azzal, hogy sokszor használhatatlan dolgokat kell megtanulnia.
Amúgy nem véletlen, hogy ez ilyen nehezen megy, hiszen a változás, változtatás mindig komoly erőfeszítést igényel. Léteznek külön cégek, szakemberek, akik a nagyobb rendszerekben szükséges változások támogatásával foglalkoznak. Ez a változásmenedzsment. Amikor valami új dolgot kell csinálnunk, nem elég csak megtanulni egy új eljárást, hanem be kell illesztenünk a meglévő rendszerbe, vagy éppen teljesen más oldalról kell megközelítenünk a munkánkat, szemléletet kell váltanunk. Ha nagymérvű változást szeretne egy cég, egy szervezet, akkor nagyon fontos, hogy a munkatársaik magukévá tegyék az újdonságot. Ne csak azért csinálják, mert azt mondták nekik, hanem mert ők is meglátják benne a jót. Ilyenkor nagy segítség, ha külső cég vagy szakember segít tréningekkel, vagy más technikával. És ugyanez az egészségügyi intézményeknél is működik. Ritkán veszik igénybe, de például a mi osztályunknál volt ilyen, amikor megváltoztattuk a csecsemőosztály mindennapi gyakorlatát és segítséget kértünk hozzá egy alapítványtól.
Ha emberekkel foglalkoznak a munkatársaink, akkor nagyon fontos, hogy szívvel-lélekkel csinálják, nem pedig kényszerből.

Itthon rendszeresen tapasztalom, hogy tiltakozunk az új dolgok ellen, viszont nem vagyunk hajlandóak semmit magunktól megcsinálni, mert a felelősséget nem vállaljuk fel.

Éppen ez a lényege a jó változáskezelésnek. Lassú folyamat, és addig dolgoznak vele, amíg a munkatársak úgy nem érzik, hogy az új irány a jó, tehát már magától és hitelesen csinálja. Nem az elemeit látja, hogy ezt most ideteszem, azt odateszem, hanem az egész folyamatot megérti.

Visszakanyarodva az elavult szemléletekhez: csecsemőotthonban dolgozó személytől hallottam, hogy nem szabad simogatni a babákat, nem szabad velük gyengédnek lenni, mert akkor a picik kötődni fognak a gondozókhoz. Csak etetik őket. Lehetséges, hogy működik még ilyen szemlélet?

Amit most említettél, az nagyon népszerű módszer volt az 1940-es években. Azóta már számtalan kutatás és tanulmány igazolta, hogy káros. A gyereknek kell kötődni.

Pontosan azzal magyarázzák, hogy azért ne kötődjenek a picik, mert a gondozók jönnek-mennek.

A gyereknek kell kötődni. Mikor tanulja meg, ha nem kiskorában? Ez úgy működik normálisan, ha kötődik, utána pedig segítenek neki feldolgozni a veszteséget, hogy azt követően újra tudjon kötődni. A kötődésre képtelen gyermekből pszichopata lesz.

Otthonból kikerült gyermekekkel kapcsolatban mondják, hogy a legtöbb esetben kedvesek, aranyosak a gyerekek, de valahol érződik, hogy probléma van. Nem tudják kezelni a határaikat, túl könnyen ragaszkodnak.

Pontosan erről van szó, hogy a kötődés lehetőségét nem kapták meg. Viszont ma már ez nem minden esetben van így. Próbálják csökkenteni a gyermekotthonok számát és nevelőszülőkhöz adni a gyerekeket, vagy kisebb közösségeket létesítő otthonokat működtetni.

Egy gyermek képes lehet azokat a veszteségeket kezelni, amikor nevelőszülőtől nevelőszülőhöz dobálják?

Egyik sem jó: ha sosem kötődik, az sem jó, vagy ha három havonta kötődnie kell valakihez, az sem igazán. Szerencsés esetben csak egy vagy két ilyen veszteség fordul elő az életben. A jó választás az, ha örökbe adják a gyereket és biztosan ott is marad a családjánál.

Jó is lenne…

Igen. Ez ugyanúgy egy hibás rendszer, mint ahogy vannak még szülészetek, ahol a kisbabát nem adják oda az anyukának, csak X óránként, és akkor is csak korlátozott ideig. Pedig már bebizonyosodott erről a gyakorlatról, hogy számos olyan hátrányt eredményez, amelyet később nagy erőfeszítésébe telik a családnak, hogy kijavítson. Például az én szakmámban adja magát, hogy a szoptatás nem szokott jól menni, ha nem lehet együtt a baba és az anyuka. Ez nem technikai kérdés, hanem biokémiai. Az anyának, hogy tudjon szoptatni, szüksége van a gyerek közelségére, mert ők közös dinamikus hormonális, kapcsolatban vannak. A gyerek fokozza az anya oxitocin szintjét, az fokozza a szoptatás sikerét és így tovább. Mára egyre több ilyen dolognak a mélyére látunk, és hozzá kell alakítanunk a mindennapi működésünket.
Viszont egy csecsemős nővért az iskolában arra képeznek ki, hogy a baba jól legyen, életben maradjon: az életfunkcióit tudja vizsgálni és megállapítani, hogy minden rendben van-e, ha pedig valami baj van, tudjon beavatkozni. Ezt tanulják, ami azt jelentené, a képzésük olyan helyzetre készíti fel őket, hogy általában a gondozási feladatok teszik ki a munkájuk nagy részét, ezen kívül a megfigyelés, s ha baj van, ugrani kell, és magas szinten ellátni a csecsemőt. Plusz hihetetlen sokat adminisztrálnak — ez ugye egy másik nagy baj az egészségügyben. Amikor pedig bekerül egy olyan szülészetre a nővér, ahol már az a szemlélet érvényesül, hogy a babának az anyuka mellett a helye, előáll az a helyzet, hogy ott van a nővér a komoly tudásával és ott van az anyuka, aki még hozzá sem mer érni a babájához. Ennek a nővérnek bíznia kell a szuperkezdő anyukában, aki még nem tud semmit az egészről, és ezt az anyát felemelni olyan szintre, hogy bízzon magában és a babájában, és együtt biztonságban legyenek. Tehát a csecsemős nővérnek azt kell csinálni, amit sosem tanítottak neki: nagyon türelmesen kommunikálni az anyukával és képessé tenni a baba gondozására, megfigyelésére és biztonságban tartására. Ez egy irtó nagy szakadék.

A terhesgondozás nem készíti fel az anyukákat erre a helyzetre?

Felkészíti elméletileg, de igazából, amikor az embernek a saját babája ott van a kezében, akkor látja élesben azokat a jeleket, amik félelmetesek lehetnek számára – kiütések a baba arcán, bevérzés a szemében stb. És az anya kérdez, kérdez, kérdez. Vagy nem mer kérdezni, hanem szorong, kétségbe esik. Egyértelmű, hogy segítségre szorul.
Tegyük hozzá, hogy egy közkórházban nagyon sokféle anya van. Valakivel abszolút leegyszerűsítve kell beszélni, hogy megértse, ami mondunk. De lehet, hogy ugyanabban a szobában a másik ágyon egy professzor felesége fekszik, aki maga is orvos, vagy egy magas rangú diplomata, akivel csak angolul lehet beszélni. Mész egyik szobáról a másikra és folyamatosan át kell állni, hogy kivel hogyan kell beszélni. Például, ha valakinek már volt babája, de valami történt vele, akár elvesztette a picit, akkor ott is teljesen másképp kell kommunikálni.
A negyedik gyermekét szülő anyukának pedig mi már sok vagyunk, inkább csak az alapinformációkat adjuk át, hiszen akár nálunk is többet tudhat a babákról. Szemben ezzel az első babás, nagyon szorongó anyuka, akivel nagyon sokat kell együtt lenni, nem pusztán a technikai dolgokat átadni, hanem bátorítani. Tehát ez egy iszonyú sokszínű a munka, amire nem készít fel a képzés egyelőre.

Valamilyen mentorációs lehetőség van esetleg a diákok számára?

Vannak gyakorlatok, csak nem úgy látom, hogy ezt nagyon komolyan vennék, illetve nem biztos, hogy ez jól van megszervezve. A hallgatók gyakran csak téblábolnak, legfeljebb belenéznek a technikai dolgokba: mit figyelünk a kék fény használatakor stb. Vagy végignézik egy nap munkáját. De hogy egy olyan helyzetben, amikor egy szorongó anyát támogatunk, ritkán vesznek részt.
Nagyon jó lenne, ha a képzésben lennének helyzetgyakorlatok, önismeret, érzékenyítés, esetelemzés. Sok ilyen életszerű helyzet megismerésével lehetne javítani a gyakorlati oldalt. Amikor nem a vércukorszintről tanulunk, hanem arról, hogy emberekkel dolgozunk, akik különböző kulturális háttérrel rendelkeznek. Például a roma kultúrát megismerni, hogy náluk milyen a szokásrendszer, hogyan tudok hatékonyan kommunikálni az anyukával és a családdal.
Az sem árt, ha valaki megfogalmazza, hogy miért dolgozik valahol, és mi a célja.

Hogy állnak ezzel a kollégák?

Azt látom, hogy eleinte még mindenki lánglelkű. Ténylegesen az a célja, hogy mindent megtegyen az anyukáért, a babáért vagy más osztályokon a betegekért. De nagyon sok érdekellentét van jelen, sokféle gyakorlat és sokféle szembesülés, ezért nagyon nehéz megtartani a célt. Maga a rendszer és akár a túlterheltség, vagy akár azok az érdekek, amelyek nem feltétlenül a betegek mentén fogalmazódnak meg – nincs ágy, nincs elég műszer, nem vagyunk elegen –, ezek megtörik az embert. Ha odamész, és azt mondják, hogy oké, itt van 40 ember, te pedig egyedül vagy éjszaka és oldd meg…

Lehetséges visszaút a kiégésből?

Jobb körülmények és támogatás kellene. A szupervízió pont erre van kitalálva, viszont az egészségügyben alig elérhető. Létezik a Bálint-csoport, ami egy olyan esetmegbeszélő csoport, ami a munkában történtek lelki vetületével foglalkozik. De még nem nagyon találkoztam orvossal, főleg szakdolgozóval, aki rendszeresen járna Bálint-csoportra, vagy szupervízióba. Pedig az egészségügyi intézményben gyakran szembesülünk veszteséggel, halállal, vagy olyan nehéz helyzetű emberekkel, akiken nem tudunk segíteni. Ott vannak a krónikus osztályon haldokló idős emberek, akiknek nincsenek hozzátartozóik, nincs olyan személy, aki jobbá tehetné az életük utolsó szakaszát, az ápoló pedig nem veheti át a család szerepét. Vagy ugyanilyen nehéz hely az onkológia, ahol az orvosnak napi szinten kell rossz hírt közölni a beteggel. A dolgozóknak ezeket a helyzeteket valahogy fel kell dolgozni lelkileg, de egyelőre nincs ilyen általánosan bevett támogatási megoldás. Budapesten öt Bálint-csoport működik, ez alig valami ahhoz képest, hány ezer egészségügyi dolgozóra férne rá ez a típusú segítség. Nem is olyan az általános vállalati kultúra, ami lehetővé tenné, hogy részt tudjon venni a szükségét érző dolgozó ezeken az alkalmakon. Általánosságban olyan közösségi szemlélet uralkodik, hogy a munka közben átélt vagy kísért tragédiákon túl kell tenni magát az embernek, nem kell picsogni.
A lelki sérülések feldolgozásánál meg kell említeni a műhibákat, a műhibáktól való félelmet és a műhibák utáni támogatást, vagy inkább annak hiányát. Ez egy iszonyú nehéz téma és bele kellene végre nyúlni, mert a műhibák nagy része rendszerhiba, nem pedig egyetlen ember hibája. Számos tényező együtthatása járul hozzá egy műhiba bekövetkeztéhez, mint pl. fáradtság, túlhajszoltság, rossz műszerek, rossz beosztás stb. De Magyarországon még mindig ott tartunk, hogy a hibást keressük, miközben a hibát kéne keresnünk. Igazából az egész rendszert kellene megnézni, és abból kiszűrni azokat a tényezőket, amelyek elvezetnek ahhoz, hogy az a szerencsétlen pont egy olyan hibát vétsen. Ennek nincs kultúrája. Ha valakire rábizonyítják, hogy ő volt a hibás, akkor neki annyi, vagy ügyesen áthelyezik, vagy éppen marad a helyén, de a trauma vele marad. Neki ezt fel kell dolgoznia, minden más marad a régiben, tehát a körülmények egyáltalán nem javulnak.

Vannak pozitív példák külföldről?

Sokkal több ajánlás és protokoll van a jobban működő egészségügyi rendszerekben, amelyek hangsúlyt fektetnek a mentális egészség megtartására. Például most olvasok egy könyvet, amit egy Angliában dolgozó ápolónő írt, és ott minden osztályon van gyásztanácsadó, aki a betegnek, a családnak, és a dolgozóknak is segít abban, hogy a veszteségeiket feldolgozzák.

És az lehetséges volna, hogy az oktatási intézményt és a gyakorlati helyet vagy későbbi munkahelyet összehangolni akár csak egy-egy szervezet esetében is?

Szép lenne, ha azt mondanák, hogy X egyetem korszerű tudást ad át és kössük össze a kórházzal. Nincs általános szemlélet és egységes gyakorlat az oktatásban. Személyek vannak. Ha van egy prof, aki ragaszkodik a régi gyakorlathoz, és nagyon nagy hangja van, akkor a fiataloknak vagy a korszerű tudással rendelkezőknek már kicsi a mozgástere. Azt is tudni kell, hogy egy kórházban számtalan osztály van, nagyon eltérő gondozási és gyógyítási gyakorlattal. Az lenne a jó, ha lennének protokollok és általános ajánlások, amelyek mentén történik a munkavégzés. Jelenleg nagyon kevés az érvényes protokoll a magyar egészségügyben.
A protokollok arról szólnak, hogy bizonyos helyzeteket, betegségeket vagy egészségügyi jelenségeket hogyan kezelünk. Ezeket az adott szakmák grémiuma nézi át, de a társszakmákat is be kell vonni. Most például friss még a pszichiátriai beteg szoptató anyák gyógyszerelésének a protokollja. A pszichiáterek, védőnők, szülész-nőgyógyász, gyerekgyógyász, gyógyszerész szakmák nagyjainak kellett összedugni a fejüket és leírni, hogy 2017-től öt évig ez a protokoll lesz érvényes. De ezzel szemben tudomásom szerint nincs érvényes ajánlás a császármetszéssel kapcsolatban. Lejárt tíz éve. Ott tartunk, hogy a nők 40%-a császárral szül, de nincs érvényes protokoll. Tehát, ha most beperelnének egy orvost ilyen ügyben, akkor a már lejárt ajánlást vagy a százéves tankönyveket vehetnék elő a jogászok. Felelősségre lehet vonni az orvost olyan anyagok alapján, amelyek már mondjuk húsz éve nincsenek frissítve.

A protokollok ennyire nem számítanak?

Zavarosban jó halászni. A jelenlegi egészségügyi helyzetben nem fűződik érdeke a szakmának ahhoz, hogy nagyon tiszta protokollok és ajánlások jöjjenek ki. Általában az adott kórházi osztályon saját belső protokollok alapján történik a gyógyítás. Ez ugye attól is függ, hogy mennyire rugalmas az osztály vezetése, mennyire kíváncsiak az új felfedezésekre, vagy éppen mennyire befolyásolják az adott gyógyszergyártók orvoslátogatói, hogy milyen hatóanyagú gyógyszert adjanak. Millió érdek mentén jön létre egy ilyen belső protokoll, így pedig lehet, hogy kényelmesebb.

Ha valamit nagyon sok érdeken kell átverni…

Ebből következik az, hogy végeredményben nem a beteg érdeke érvényesül. Odamegy a lánglelkű kezdő orvos és abba ütközik, hogy egy olyan pácienst nem fektethet be, akinek már rég kórházban lenne a helye, vagy pont fordítva: olyan pácienst nem küldhet haza, aki szerinte már rég meggyógyult, de ott kell tartani, mert a TB jobban fizet úgy a kórháznak, ami így tudja fenntartani magát… A személyes gondoskodás tud elveszni egy ilyen érdekellentétekkel átitatott rendszerben.

Hogy látod, lesz jobb a rendszer?

Nagyon sok embernek jó ez így. Illetve a magán és az állami egészségügynek a totál összekeveredése is fokozza a zűrzavart, amit sokan kihasználnak. Annyira rossz néha az állami ellátás, hogy már a kispénzű ember is inkább a magánpraxis felé fordul, mert nincs ideje kivárni hónapokat egy olyan vizsgálatra, amire szüksége van. Ha most neked négy hónapot kell várni a hasi ultrahangra, de már nagyon rosszul vagy, akkor biztos, hogy inkább kifizeted a 15 ezer forintot az ultrahangos magánrendelőbe. Ott viszont nem diagnózist kapsz, nem fognak meggyógyítani. Kapsz egy vizsgálati eredményt, amivel vissza kell jutni valahogy az állami ellátásba. A másik az, hogy az állami rendszerben vannak az igazán komoly felszerelések és teamek. Például nincs magán onkológia, mert az nagyon összetett és nagyon magasszintű ellátást igényel. Olyan műszereket, amelyeket nem éri meg egy kis rendelőnek megvenni. Magánpraxisban ezért csak kicsit legyél beteg! Az egy napos sebészet van lefedve, vagy szülészet, vagy krónikus betegségeknek az alapgondozása. Ha viszont nagy bajod van, akkor állami kórházba kell menned, ahol van számtalan team, akiknek össze kell dolgoznia, hogy diagnosztizálják és meggyógyítsák a betegségedet.
Olyan mélyen bele kellene nyúlni a rendszerbe, hogy nem tudom, vajon ki vállalná ezt fel. Annyi biztos, hogy a hálapénzt meg kellene szüntetni, mert az egyszerűen tönkretesz mindent.
Ha általánosan nézem az állami egészségügy túlterheltségét, már az is segítene, ha a beteg jó irányban kezdene keresgélni. Ehhez viszont magasszintű alapellátás kell. Ehhez arra lenne szükség, hogy a háziorvosi praxisok ne receptírogatással töltsék az idejüket, hanem kiderítsék, hogy milyen betegséggel fordult hozzájuk a páciens. Nagyon sok terhet levenne a szakellátásról, ha az alapellátás minősége emelkedne, mert a betegutak jelenleg össze-vissza mennek.
Szintén a betegutak kibogozását segíthetné az e-recept és az EESZT. Évek óta létezik, viszont még nem kötelező a használata, pedig egy zseniális kezdeményezés. A lényege az, hogy a betegek adatait feltöltik egy felhőbe, így bármelyik rendelőbe vagy kórházba kerül az illető, ott már rálátnak az összes kórelőzményére. Rengeteg időt megspórolna az orvosnak és növelné a beteg gyógyulási esélyeit. Viszont ez is egy olyan dolog, amit nagyon nehezen fogad el az orvosi társadalom. Nagyon kevesen viszik fel a rendszerbe a betegadatokat. Az állam most kezdte el erre vonatkozóan a tréningeket a kórházakkal, tehát kötelező lesz. Változásmenedzsment, lassú folyamat. Emlékszem, néhány éve még úgy e-maileztem kórházakkal, hogy egyes intézményeknek freemailes címe volt. Ma már nem így van, viszont még most sem evidencia, hogy használjuk az intranetet a levelezésre. Ha akarok egy kollégától valamit, akkor személyesen oda kell mennem. Például ezt egy multinál nem tudnád megtenni, mert rögtön kirúgnának. Fejlődünk, persze, de még nagyon sok dolgon kell változtatni.

Hosszú útra korán induljon az ember

Hajnal van. A panelházak fölött misztikus ködként kavarog a szürke égbolt. Van benne valami túlvilági és megfoghatatlan.

Egy szakadt Zsigulit kaptam a megbízómtól, hogy minél hitelesebbnek hasson majd az osztrák határon. Feltéve, hogy odaérek, mert a váltó kattog, zörög, nem akarja az igazat. Hosszas huzavona után aztán beveszi a rükvercet, de csak azt az egy fokozatot. Elgondolkodtató, hogy milyen arcot vágnak majd a határon, amikor 2015-ben komótos tempóban araszolva megérkezem hozzájuk a történelem hátán. Egy csipetnyi avítt kelet a hibridautók, okostelefonok és megabitekben számított szupersebesség árnyékában.

Hegyeshalom felé tolatok az M1-esen. Bekapcsolom a rádiót, hogy legalább a műszerfaltól felém áradó hanghullámok jelezzék voltaképp merre volna az előre. Fáj a nyakam, a bordáim, a gerincem. A testtartásom egy gondos kezek által megformált fonott kalács nemességét sugározza, miközben a rádióban borús hírek ömlenek a tarkómra: migránsok áradata; kétségbeesett emberek tömegei keresnek menedéket, jobb életet, parányi reményt. Számukra minden elveszett, de a Nyugat kapujában talán megváltják őket. Instant történelemórát kapok a Közel-Kelet válságáról olyan szavak és nevek elhangzását követően, melyek az Ezeregyéjszaka meséit idézik és világ életemben a kifürkészhetetlen egzotikumot juttatja eszembe.

Vajon tényleg jobb élet vár rájuk? Csupán kérdések fogalmazódnak meg bennem a hírek hallatán, miközben az autópálya széles magányában egy-két kósza autóstársam fenyegetőn rám dudál, villogtat a reflektorral, majd indexel és megelőz, közben szaporán váltogatva felmenőim nevét és a nem túl kifinomult szitokszavakat. Aztán elhúznak előttem, voltaképp mögöttem, a nyugat felé tartó keleti történelem „seggel a jövőbe” mintapéldánya mögött. Ha szeretnék valami pozitívat találni a helyzetben, azt mondanám, hogy ha visszafordítanak a határról, már legalább jó irányba állítottam az autót. Feltéve, hogy ő is akar majd visszamenni a lesajnált keleti blokkba.

Százezrek tartanak Németország felé … Ötmillió szír menekült várja hazája szomszédságában, hogy otthon rendeződjön a helyzet … Nyolcszázezer menedékkérőt regisztráltak idén Németországban … Akár a háromszázezret is meghaladhatja a Magyarországon benyújtott menedékkérelmek száma ebben az évben … Újabb robbantás követelt áldozatokat Szíriában … Franciaország katonai beavatkozást fontolgat … Ma borús, hideg idő várható

 

Elhagyom Győrt. Pirkad. Legalábbis néhány naiv fénysugár megpróbál áttörni a vaskos felhőakadályon. Pedig ahogy megmondták, ma nem fog kisütni a nap. De nem szegi kedvemet a hideg, és nem szegi kedvemet az autóút monotóniája sem. Bevettem már néhány kanyart hátrafelé, hogy felkészülve vágjak neki majd az útnak, amikor végre elindulhatok előre. Feltéve, hogy ő is akarja. Feltéve, hogy megengedi ez a roskatag orosz csoda.

A rádióban egy magyar popsztár nyekereg a hervadó szerelemről és elhantolt plüssjátékokról, meg hogy a Duna parton állva nem tudja, merre menjen. Érzek valami megértésfélét. Leginkább azok iránt, akik már többször kívánták a popszövegírók halálát, vagy a slágergyárak bezárását és a kétkezi zenei iparmunkások felcserélését automatákra, vagy bármi másra, ami nagyobb változatosságot garantál a szerelem és meg nem értettség körüli tipródásnál.

Hegyeshalom, határátkelő. Besorolok a kígyózó embertömeg mellé. Fiatal férfiak és asszonyok a még fiatalabb gyerekeikkel. Családok, szerencsétlenek, hontalanok egy jobb élet reményében. Rendőrök gyűrűjében teszik meg a vágyott métereket, és mintha megkönnyebbülést látnék az arcukon. Fáradtnak és gyengének tűnnek, mégis van valami a tartásukban, ami reményteli és nemes. Nem hiába mondják, hogy csak az tudja értékelni az élet apró örömeit, aki már sokat szenvedett. Ismét az Ezeregyéjszaka meséi jutnak eszembe, azok az egzotikus tájak és történetek. Eltűnődöm, vajon mi lehet bennünk a közös? Hogy a látványos különbségek dacára vajon lesz-e valaha is közös nevező, lesznek-e majd közös értékeink és kölcsönös tisztelet? Hogy az oly közeli származási rokonságunkat, a természeti tényeket megcáfolva, miszerint mindnyájan ugyanahhoz a genetikai családhoz tartozunk, amit emberi fajként ismerünk, bántjuk és megnyomorítjuk egymást, amióta az első ember rájött, hogy a bottal nem csupán a karját hosszabbíthatja meg, hanem félholtra verheti a másikat… Lesz itt valaha béke?

Az az érzésem, hogy Isten legalább annyira komor hangulatában van, mint a kora őszi idő. Szólítjuk Őt ezer néven, tulajdonítunk neki millió attitűdöt, mégis egyetértünk abban, hogy fölöttünk áll. És talán nem is gondoljuk, hogy mennyire belefáradt már az örökös magyarázásba, hogy „Ember! Ne az én nevemben ganéjkodjál!”. Míg ezen morfondírozom, a tömeg tovább hömpölyög az osztrák fennhatóság felé. Aztán hirtelen egy női alak jelenik meg. Öltözéke hasonló a többiekéhez; csiricsáré színű ruhák és fejkendő, egy dologban mégis gyökeresen eltér a többiektől: hatalmas bőröndöt húz maga után pontosan az ellenkező irányba. Ausztriából érkezett és felém tart. Jobban megnézem magamnak, majd megnézem a zsebemben lévő fényképet, amit a megbízóm adott. Már tudom, hogy ő lesz az. Ő a munkám, a fuvarom, hosszú idő után az egyetlen és valószínűleg az utolsó, mert annyit fizet, hogy ha kétszáz évig élnék, akkor se nyekkenek meg. Felém integet, megszaporázza a lépteit. Már nyitom a csomagtartót és elveszem a bőröndjét. Beül a hátsó ülésre és magára húzza fejkendőjét. A magyar rendőrök észrevesznek. Tudtam, hogy nem jó ötlet a Zsiguli 2015-ben, de a főnököm ragaszkodott hozzá. A fakabátok mégis emberségesek. Rutinszerűen elkérik az irataimat, belenéznek a csomagtartóba, benéznek a hátsó ülésre és ellenőrzik az utasom iratait, amelyek nyilvánvalóan hamisak, mégsem tűnhet fel nekik, hiszen első osztályú munka. Kérdeznek ezt-azt az úti célunkról, és hogy miért pont Magyarország felé vesszük az irányt, amikor mindenki eljön onnan? Annyira mégsem érdeklik őket az okok, inkább csak gyűjtik az új ingereket, hogy ébren maradjanak. Hosszú napok és éjszakák vannak mögöttük, és senki se tudja mi lesz holnap. Végül elbúcsúzunk, és szebb napokat kívánunk kölcsönösen.

Elindulunk, végre előre. Az öreg ruszki beadta a derekát és bevette az egyest. Az öregek makacsságából viszont most sem ad lejjebb, innentől csak az egyest viszi. Mégis haladunk, végre előre a népszerűtlen Kelet-Európa felé. Az utasom némán reszket. Megkérdezem, hogy felcsavarjam-e a fűtést, mire kimérten bólogat és megköszöni. Nem igazán beszélünk többet. Leveszi a fejkendőjét és kigombolja a kabátját. Barátságos arcú, hatvanas szőke asszony a maga germános büszkeségével és tartásával. Fogadni mernék, hogy láttam már valahol. Piszkosul ismerős az arca, s mialatt én ezen tűnődöm, inni kér. Hanyagul hátra mutatok a hátsó ülés alatt található zacskóra. Hallom, ahogy a műanyag flakon perforált kupakja lepattan és óvatosan belekortyol az üvegbe. Hümmög és elégedetten jegyzi meg, hogy ízletes, majd újra belekortyol. Én pedig csak tűnődöm és tűnődöm. Egyre ingerültebb leszek, mert mindig felidegesít, ha valamire szeretnék fényt deríteni, de megcsal az emlékezetem. Kiborító! Ilyenkor persze általában az a megoldás, hogy lehiggadok és igyekszem elfelejteni a problémát, aztán pár nap múlva ismét beugrik a dolog, becsomagolva a megfejtéssel. Valószínűleg most is így lesz. Elhessegetem hát a gondolatot, belenézek a tükörbe, és akkor döbbenek rá, hogy itt most mindennek vége. Összeszedem az istenhez közelebb álló gondolataimat és imádkozni kezdek, hogy az öreg Lada vegye be a többi fokozatot és leadjam a szállítmányt, amíg még fizetnek érte. Káromkodni szeretnék: mégis hogyan lehet valaki ekkora barom? De nem szabad, most nem lehet. Most imádkoznom kell, mert sajnos a fagyállót itta meg…

2015. augusztus

 

 

 

Offline

Tetőtől talpig gipsz borította a testét. A szemén kívül mást nem tudott mozgatni, így azt sem tudta megosztani a többiekkel, hogy éppen mi jár a fejében. Még csak szelfizni sem tudott. Keserves kínokat élt át, miután Tinderezés közben kificamodott a mutatóujja, majd a hüvelykujját is elveszítette egy Facebookos kommentháborúban. Ő is tudta, hogy esélytelenül száll harcba, miután ellenlábasa kizárólag összetett, egész mondatokat írt és mondatközi írásjeleket használt a helyesírás szabályainak megfelelően. Géza hiába próbált felnőni a feladathoz, az ujjaival és kézfejével fizetett a dologért. A nyaka már korábban beállt, kizárólag lefelé tekintve, előrehajtott fejtartással tudott közlekedni, mint aki egyfolytában a telefonját bámulja. Aztán a telefonját is elvesztette, és viharos gyorsasággal összeomlott. Már egy egész napja némán feküdt a kórházi ágyon, megosztások és lájkok nélkül, amikor hirtelen valaki megszólalt az ablak melletti ágyról:

-Mi jár a fejedben?

Géza nem tudott válaszolni. Szíve szerint szelfizett volna és kommentként aláírja, hogy bár a helyzete reménytelen, ő mégis hősiesen helytáll. Aztán jöttek volna a lájkok, először egyesével, aztán tízesével, százasával és ezresével. Minden bizonnyal rendkívül népszerű fotó lett volna. Talán még saját magának sem merte volna bevallani, hogy jobban bánja a lájkok elmaradását, mint a fekvőgipszet. Legszívesebben posztolt volna egy képbölcsességet az élet nehézségeiről, de gipszbörtönbe zárt madár lelke némaságra ítéltetett.

Halkan nyikorogva nyílt az ajtó, majd Zsüsztin lépett be a szobába. Kendőzetlen boldogsággal pislogott a fénykép mögül, melyen a szemeinél egy-egy apró lyukat vájt. A Facebookos profilképét tartotta maga elé. A fotó még tavaly nyáron készült róla a tengerparton, és talán Photoshoppal sem kellett sokat korrigálni rajta, csak a szemszínét változtatta meg barna helyett kékre, a szemöldökvonalát fekete helyett sötét szőkére és szabályosabbra, arcéleit pedig csak annyira finomította meg, hogy úgy nézzen ki, mint Marilyn Monroe a filmeken.

Kimondhatatlan boldogságot érzett, hogy végre újra látja a fiút, aki tegnap óta eltűnt a közösségi háló csetablakából és a neve mellett komoran állt az “offline – 1 napja” jelzés.

-Nagyon aggódtam érted! Eltűntél a csevegőlistáról és az üzenőfaladon sem jelent meg újabb kiírás. – halkan törtek fel belőle a könnyek.

-Már azt hittem, törölted magad! Vagy még annál is rosszabb: letiltottál! – reszketett.

-De, ugye te ilyet sosem tennél?! Ugye?

Géza szeme feszengve cikázott jobbra-balra, majd megpihent a lány arcán. Tetszett neki a profilképe, és ezt valószínűleg a lány is tudta, hiszen Géza volt az első, aki lájkolta és több kommentet is írt hozzá, mint hogy “tisztára Merilín Mónró”, “szúrnálak” és a többi.

Figyelte, ahogy a lány a táskájában kotorászik, aztán kihajtogat egy méterszer méteres papírlapot.

-Ezt hoztam neked, hogy tudjunk beszélgetni. – szipogott a lány.

A lapon az internetes csevegőprogramokból ismert hangulatjelek voltak, hogy Géza szavak nélkül is tudjon beszélni. Eleredtek a fiú boldogságkönnyei, mire Zsüsztin elmosolyodott és odasétált a szemközti falhoz, hogy felragassza az ábrákat.

-Örülsz? – kérdezte, mire a fiú szeme kimeredt a leggyakrabban használt “nagyon boldog jelzésen”, melyet XD-ként pötyögött volna be a telefonján, ha megteheti. A jel láttán reflexszerűen megrázkódtak az ujjai, mintha már írta volna, hogy “XD XD XD XP”, rendkívül boldog, de a mozdulattól fájdalom hasított kificamodott tagjaiba. Szomorúsággal töltötte el, hogy annyi év gyakorlás után, kezdetben billentyűzeten, aztán az érintőképernyőn, most semmivé vált a felépített munka. Pedig az ujjai gyorsabb mozgása érdekében még különleges edzéseket is végzett: eleinte barna és fehér babszemeket válogatott szét mutatóujjal, hogy az okostelefon érintőképernyőjén gyorsabban menjen az oldalra és fel-lehúzogatás, majd amikor a babszemek már nem jelentettek kihívást, áttért a mákra. Az edzés sokszor fájdalmas volt, és minden pénzét sportkrémre költötte, de az eredmény kárpótolta mindenért. Ő lett a leggyorsabb lájkoló az ismerősei között, és az ő nevéhez fűződött a legtöbb megosztás. Hiába volt tízezer Facebookos ismerőse, nem volt még egy olyan, aki képes lett volna őt lepipálni. Aztán jött Pista, az a köcsög rohadék.

Gézát elöntötte a tehetetlen düh. A lány szomorúan kukucskált az arca elé tartott profilkép mögül, majd valami megmagyarázhatatlan ösztöntől vezérelve megsimogatta a fiú gipszelt kezét, mire az egy pillanatra elcsodálkozott, aztán az ábrák közül a “:)” barátságosan mosolygó jelen nyugtatta meg tekintetét.

-Többször is kiírtam ma az üzenőfalamra, hogy mennyire aggódom érted. – szólalt meg Zsüsztin érzelgősen.

-Mindenki lájkolta – szünetet tartott –, kivéve azt a köcsögöt.

Géza szeme az értetlenkedő gesztusjelre ugrott.

-A Pista… – Zsüsztin szégyenkezve bújt el profilképe mögött, mire a fiú szeme a dühös arckifejezésre villant.

A köcsög Pista néhány hete bukkant fel Géza megosztásainál, folyamatosan leszólta a fiú ízlését és nevetség tárgyává tette őt. A kommentháborút is ő nyerte meg, amire behódolásképpen Géza ismerősnek jelölte Pistát, aki pár napig még direkt várakoztatta is a visszaigazolással, míg végül aztán kegyesen elfogadta a felkérést.

Míg ő magában fortyogott és a dühösebbnél dühösebb hangulatjeleken ugrált a tekintete, Zsüsztin csöndben elsápadt. Remegni kezdett és megszédült. Úgy tűnt, hogy rögtön összecsuklik, de megkapaszkodott a fiúban. Elgyengülve leejtette a profilképét és előbukkant az igazi arca: nem Marilyn Monroe-ra hasonlított, hanem Ozzy Osbourne-ra az elvonó után. Géza nagyon aggódott, a csodálkozó és értetlenkedő szmájlikon hánykolódtak szemei, mire a lány nagy nehezen visszafojtotta hányingerét és előkotorta táskájából a telefonját:

“Óriási dráma a kórházban” – pötyögte reszketeg ujjakkal és a megosztásra nyomott. Már a kiírása puszta megjelenése az üzenőfalán csillapítani kezdte a verejtékezést, az első lájk után pedig a bizonytalan gyomorgörcs is megszűnt. A tizedik lájk hatására elmúlt a remegés, a századiknál visszaállt a normális közérzet, az első baráti megosztást követően pedig az orgazmushoz hasonló gyönyört élt át. Miután a gyönyör is alábbhagyott, a lány cigarettára gyújtott. Géza tétován pislogott, mert sosem látott még nőt kielégülni a valóságban. Próbálta megemészteni, hogy az internetes pornónál megszokott visítozás és vonaglás elmaradt, és nem voltak fröcskölő testnedvek sem. Figyelte, ahogy a lány párszor magához nyúl, majd aléltan a padlóra rogy. Már azzal sem bajlódott, hogy a profilképét maga elé tartsa. Szinte itta a cigarettafüstöt, aztán apró füstkarikákat fújt a levegőbe.

Mindketten hallgattak. Talán hosszú percek múltak el szavak nélkül, talán csak kínosan hosszúnak tűnt minden pillanat. A lány végzett a cigivel, a parazsat beoltotta a kórház padlóján, a csikket picit odébb dobta a lába elé, majd feje fölé tartotta a telefont, hogy a kórházi ágyak széle, a fehér ágynemű körvonalai, saját maga a földön, na meg a gondosan elpöccintett csikk is beleférjen a kamera látószögébe, és kattintott. Több fotót is ellőtt mielőtt feltápászkodott, hogy leporolja magát. Gézához fordult, aki meredten figyelte a mozdulatait.

-Megengeded, hogy… – Zsüsztin nem fejezte be a mondatot, Géza pedig tudta, hogy mire vonatkozhat a kérdés, így megpróbált az egyetértő, mosolygó hangulatjelre pillantani, de a lány rögtön odabújt mellé, fejét a fejéhez szorította és már szelfizett is. Először szomorú arcot vágott, aztán vidámat, majd partiarcot bulizós kéztartással, a telefon vakuja pedig csak villogott és villogott, mint a sztárok körül a vörös szőnyegen. Dolga végeztével a lány félrehúzódott és posztolta a fotósorozatot.

-Beteggellek, ha szeretnéd ­– tette hozzá –, de most rohannom kell.

Zsüsztin olyan váratlanul távozott, ahogy megjelent. Még csak el sem köszönt. Géza csalódottan bámulta a hangulatjeleket. Szemei ide-oda ugráltak egyikről a másikra, de hirtelen valamiért egyik sem volt az igazi. Sem a mosoly, sem a haragos fej, sem a könnyek vagy a csodálkozó tekintet. Egyik sem tudta volna kifejezni azt az érzést, ami olyan súllyal nehezedett minden porcikájára, hogy tehetetlen rongybabának érezte magát. Első gondolata természetesen az volt, hogy legszívesebben megosztaná a benne motoszkáló gondolatokat és érzéseket a Facebookon, kiírná és vitára bocsátaná a dolgot. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy legfeljebb lájkok és szomorú szmájlik érkeznének, vagy pár megértőnek szánt szó, de vigasztalást egyik sem nyújtana. Nem párosulna vele megértő tekintet, vigasztaló érintés vagy baráti ölelés, csak az unalomig megszokott kék-fehér felület bámulna vissza rá a képernyőről, a rohamosan szaporodó megosztások áradatában pedig elsüllyedne a gondolata.

Csalódottan töprengett tovább és furcsamód egyre idegenebbnek érezte a késztetést, miszerint szüksége van egy újabb posztra és újabb lájkokra. Már a köcsög Pista sem idegesítette. Az járt a fejében, hogy a lány merre járhat, és hogy vajon meddig lesz boldog a ma összeszedett közös élményekkel?

Zsüsztin hazafelé tartott. Peckesen sétált a járdán, cikázott az emberek között. Úgy közlekedett, mint a vakondok: fúrta magát előre az emberi húspépben, és amikor akadályba ütközött, irányt változtatott. A mozdulatait vezérlő szabály szent volt és sérthetetlen: vagyis egyetlen pillanatra sem nézhet fel a telefonjából. Lájkolt és kommentelt, szmájlikat és szívecskéket küldött a gratuláló ismerősöknek, hogy milyen fantasztikus képsorozatot készített a kórházban azzal a szerencsétlen sráccal, és ugyan többen is rákérdeztek, hogy mit keres ott Ozzy Osbourne, ő mégis minden pillanatát élvezte a dicsőségnek. Boldogan lépett a zebrára, egy pillanatra sem nézett fel a telefonjából, csak tette egyik lábát a másik után, miközben a közlekedésjelző lámpa fenyegető-pirosan világított. Hangos fékcsikorgás és a motorolaj kesernyés, forró gőze zavarta meg a lány lelkében virágzó idillt. Aztán jött a hatalmas csattanás és a szélvédő repedésének hangja, amint a nagyjából 60 km/órával érkező autó egy 50 kilós ember testével találkozott…

 

 

(Illusztráció: Artologica)

Játszótéri eset

Azt mondta, az apjáé a bélyeggyűjtemény. Meg, hogy nagyon különleges, és hogy tízezerért az enyém lehet. Először kételkedtem, de hát olyan ártatlan arca volt. Aztán a feleségem is ott ült mellettem. Tudja, nagyon frusztráló, ha a feleségem is jelen van fontos döntésnél, mert ha észreveszi, hogy hezitálok, már rögtön a gyengeséget látja bennem. Rögtön távolabb húzódott tőlem, aztán pár perc múlva már egy másik padon ült. Habár lehet, hogy nem a feleségem volt… Pedig gondolatban már elváltam tőle. Nem tetszett a profilja. Olyan volt, mint egy félbetört tégla. De azért mégis volt benne valami nőies báj, a sértettség és a megvetés a tekintetében. Mondhatni felizgatott.
Aztán benyaltam a bélyeget. Nem fizettem érte. Simán felpofoztam a kislányt és elvettem tőle, ő meg sírva fakadt. Erre odajött egy idős asszony és magyarázni kezdett, meg a botjával hadonászott. Valami olyasmit ordított, hogy szentségtörés, meg szemérmetlenség, és ócsárolni kezdte a tetoválásomat. A feleségem addigra eltűnt. Talán nem is a feleségem volt, pedig elképzeltem, hogy otthon vár ránk három rosszcsont gyerek, amíg mi a strandon élvezzük a napfényt… De a kislány tovább sírt, hogy „A pénz meg a bélyegek!”, úgyhogy odaadtam neki az összes kápét, ami nálam volt. Talán tizenöt-vagy húszezret. Rögtön felszáradtak a könnyei… Azt mondta, hogy a többi bélyeget nyugodtan tartsam meg, mert nekik otthon úgyis több ezer darab van.
-És aztán mi lett?
-Felszívódott bennem az anyag és az események zavarossá váltak. A kislány eltűnt, de hát maga is tudja, milyenek a fiatalok, ha pénz üti a markukat.
-Az a lány csak ötéves volt.
-Öt vagy tizennyolc… Tudja, milyen nehéz manapság megállapítani valakinek a korát?! Az a sok smink meg máz! És kifizettem neki a bélyeg árát, így már nem beszélhetünk rablásról.
-Dealerkedés.
-Hogy micsoda? Ő jött oda hozzám, hogy az apjának bélyeggyűjteménye van és nagyon értékes. Mutat egyet, és ha tetszik, az enyém lehet tízezerért. De az előbb már mondtam.
-És az állítólagos felesége?
-Szerintem elhagyott. Bár lehet, hogy csak egy anyuka volt. Igazság szerint nem tudtuk megvitatni a kérdést. Azt sem tudom, min húzta fel magát. Egyszer csak arrébb ült, aztán meg egy másik padra, közben a szeméből megvetés és undor áradt felém, majd elővette a telefonját és hisztérikusan rikácsolva hívta a rendőrséget. Az öregasszony a pártjára állt és tovább ócsárolta a tetoválásomat, pedig én őszintén gondoltam és tiszta szívemből átéreztem, amikor a legbecsesebb testrészemre tetováltattam, hogy „Szeretem az embereket”.
-Tudja maga, mit jelent az, hogy közszeméremsértés?
-Köze van az ajkakhoz?
-Nem, nincsen.
-Akkor fogalmam sincs.
-El tudná mondani, hogyan került hétfő délután kettő órakor a játszótérre, meztelenül?
-Hát én nem is tudom. Szerintem nem voltam meztelen. Bár a feleségem…
-Az nem a felesége.
-Akkor három gyerekünk sincsen?
-Nincsen.
-Elváltunk?
-Nem.
-Még szerencse. Különben kénytelen lettem volna megmondani neki, hogy el akarok válni tőle, mert olyan az ábrázata, mint egy óbudai panelház homlokzata alkonyatkor.
-Térjünk vissza a vasárnap estére. A barátai elmondása szerint alkoholt fogyasztott Rivotrilra.
-Szemenszedett hazugság! Én sose tennék ilyet! Maga is tudhatná, hogy milyen világban élünk, hogy már a barátaiban sem bízhat az ember. Mindenfélét állítanak, ami nem igaz.
-Egy egész kocsma tanúsítja.
-És maga hinne a részegeknek?
-Rendben van, akkor maga mondja el, hogyan került a játszótérre.
-Nos, ami azt illeti, vasárnap egy barátommal ünnepeltem. Tudja, március tizenötödike volt, megemlékeztünk nemzeti nagyjainkról és elszívtunk egy kokárdás cigarettát.
-Kokárdás cigarettát?
-Igen, kokárdás cigarettát: piros dobozban fehér papír, fehér papírban zöld anyag.
-Ez pontosan hány órakor történt?
-Késő este, úgy tizenegy óra után. Nemzeti ünnep volt, mindenhol tumultus meg politikusok, az utcán emberek vitatkoztak Petőfiről meg Kossuthról, aztán jöttek a Széchenyi-pártiak és összecsaptak a buszmegállóban. Ilyenkor nehéz anyagot szerezni, ezért a barátom nagyon elkeseredett. Már majdnem elsírta magát, amikor adtam neki egy kis Rivotrilt. Tudja, csak azért, mert az olcsó, meg a TB is támogatja.
Ekkor tovább kutattuk a fontosabb helyeket, mint a Parlament környéke, a Nemzeti Múzeum, a Rókázós kocsma a Wesselényin, meg a diákklubok, de mindenhol pangás volt. Az emberek odakint verekedtek. Franc se gondolta volna, hogy nemzeti ünnepen ilyen nehéz zöldséget szerezni.
-Zöldséget?
-Igen, azt. Mi egészségesen élünk. De kérem, ne szakítson félbe, amikor beszélek!
Szóval, amikor a nyolcadik kerületbe értünk, elhaladtunk egy razzia mellett. Na és ott, akkor, a maga egyik kedves kollégája volt olyan rendes, hogy olcsón felszámítva eladott nekünk egy kis uborkát meg retket. Kapcsolatban állt a sarki árussal, így ünnepnapon is tudott vitamint szerezni. Utána a kocsma felé vettük az irányt. A barátom viszont továbbra is nyugtalan volt, ezért adtam neki még egy kis gyógyszert. A Rivotril akkorra már elfogyott, mert a hosszú és stresszes úton kellett a rágcsálnivaló, de volt még nálam szívgyógyszer. Valami bétablokkoló, ha esetleg nagyon rakoncátlankodna a ketyegő. Abból megevett egy levéllel, aztán a kocsmában leöblítette sörrel. Én csak a mosdót használtam, mert vizet akartam inni, és minek fizessek a szénsavmentes vízért, amikor a csapból ugyanúgy megkapom ingyen?
Ezt követően kissé leült a hangulat. Mindketten elpilledtünk. Nosztalgiáztunk a régi évekről, amikor még együtt jártunk óvodába és neki katica volt a jele, nekem meg fogkefe, meg hogy a játszótéren mi voltunk a királyok… Egészen tizenegy éves korunkig, amikor aztán a Feri megnősült. Feleségül vette az óvónénit. Régről fakadó szerelem volt az övék, én pedig egyedül maradtam. Próbáltam barátkozni, de senki sem volt olyan jó fej, mint a Feri. Vele mindig jókat kacarásztunk egy-egy tubus Technokol mellett. De a szerelem elvette az eszét. A nők igazi manipulátorok!
Kénytelen voltam új hobbit találni barátok helyett. Bogarakat és bélyegeket gyűjtöttem. És végül, amikor már egészen tetemes mennyiségű bélyegem gyűlt össze, egy bélyeggyűjtő konferencián valaki mutatott egy igazán különlegeset. Az a pillanat teljesen megváltoztatta az életemet.
-De hogyan került hétfő délután kettőkor meztelenül a játszótérre?
-Nos, hétfő délelőtt tizenegy órakor elhagytuk a kocsmát és kerestünk egy békés helyet, hogy méltón megünnepelhessük március tizenötödikét. Valahol a belváros egyik eldugott szegletén kötöttünk ki, kutyák és gyerekek között. Elfoglaltunk két hintát, persze a testi erőfölényünket használva a kölykök felett. Mert a világ kegyetlen hely! A túlélésért folytatott harc már a bölcsőben elkezdődik, a játszótéren pedig egyenesen háborúk dúlnak! Mindegy…
Megcsináltuk a cigarettát, kényelembe helyeztük magunkat, aztán odajött az a kislány a bélyeggyűjteményével, az a nő pedig ott ült és figyelt minket, aki állítólag nem a feleségem… Utólagosan is hálát adok érte az égnek, mert olyan volt, mint egy férfi, akit fejbe vágtak péklapáttal. Aztán jött az öregasszony és ócsárolni kezdte a tetoválásomat, közben megvettem a bélyeget, a kislány lelépett, a Feri beleszívott a cigarettába, majd elrévedt, én megnyaltam a bélyeget…
Többre nem emlékszem. Itt ébredtem, és hirtelen április lett.

 

 

(Illusztráció: Thomas Baier)

Fizetve

Lucifer bábja vagyok – dünnyögte, majd lekapcsolta a lámpát. Aztán mindenféle ocsmányságot suttogott maga elé kiontott belekről, meg nyákos szemű macskákról és gennyes fekélyekről, és hogy az emberi faj pusztulásának elérkezett a napja. Pontosan ma – felugrott a székből, majd visszahuppant, mint kifújt lélegzet a sprint után.
Először azt hittem, hogy megőrült, de aztán kiderül, hogy csak verset ír. Éppen a monumentális művön dolgozik, ami megváltoztatja a világot. Megváltoztatja az életünket és reggel nem fölkel majd a nap, hanem nyugszik, és fordítva.
Macte, puer, macte, sic itur ad astra! – üvöltötte, és tekintetét az arcomba fúrta. Úgy éreztem, hogy valamit vár tőlem. Talán egy választ, talán megértést. Őszintén megvallva zavarban voltam. Nem akartam műveletlennek tűnni, ezért összeszedtem minden gondolatomat és elmém legrejtettebb zugából előkotortam az egyetlen latin mondást, amit még a Wikipedián olvastam valamikor: Asperius nihil est humili, cum surgit in altum!!! Azt hiszem, így szólt, mindenesetre olyan nyomatékosan mondtam, mintha tudnám mit jelent. Erre ő meglepetten ráncolta a homlokát, majd szólni készült, de mielőtt megszólalhatott volna, gyorsan odaböktem még azt a tudományos definíciót, amire az iskolapadból emlékeztem:
A tetraéder egy olyan háromszögalappal határolt poliéder, aminek négy lapja van!
Csodálkozott. Ismét szólni készült, mire gyorsan hozzátettem:
Háromdimenziós szimplex!
Elhallgatott.
Míg ő magába süppedt, alaposan átkutattam a holmiját és meggyőződtem róla, hogy nem szed gyógyszert. Nagy hiba, gondoltam, s úgy láttam jónak, ha inkább magára hagyom. Megfordultam és az ajtó felé vettem az irányt, amikor halkan nyöszörögni kezdett:
Lucifer vezeti a kezemet! Átvette az irányítást a testem felett és vért folyat tinta helyett a tollamból…
Megtorpantam.
Rothadó testek! Lefolyóban kavargó verejték! Fonnyadó hámszövet!
Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék neki, hogy megnyugodjon. Voltaképp azt sem értettem, hogy miért rendel valaki egy személyre öt extra csípős magyaros pizzát a 42 centiméteres méretből? Arra gyanakodtam, így próbál véget vetni az életének. Aztán eszembe jutott, hogy talán felvidítaná, ha elmondanám, hogy extra rendelés esetén ajándék mákos guba jár a vásárlónak. Mégis kénytelen voltam hallgatni, mert a gubát út közben megettem, hiszen a cég nem fizeti az étkeztetésemet, viszont időt sem hagy arra, hogy megebédeljek. És egyébként is, ki képes arra, hogy öt extra adag pizza után megegye a desszertet? Ez az összezavarodott kis fickó pláne nem tűnt nagyétkűnek. Vékony volt, mint szikkadt fűszál a kaszálón. Ha valaki ránéz, rögtön az éhező országok jutnak az eszébe.
Lucifer! – ordította ismét, majd kapcsolgatni kezdte az olvasólámpát az asztalon. Pedig június volt, délután három óra, napsütés.
Kezdtem totálisan összezavarodni. Nem értettem a Luciferhez fűződő viszonyát, és nem értettem az éjjeli lámpát sem. Odamentem és kihúztam a vezetéket.
Már így is épp elég világos van itt – barátságosan rákacsintottam.
Maga ezt nem értheti! – kezdte újra. Gyanakvó pillantásokat vetett a szobában. Vizslatta a szemközti asztalokat, fürkészte a monitorok hátát és talán azt, hogy mi lapul a túloldalán. Fülelni kezdett, mintha valamit hallana, aztán megrázta a fejét és megadóan legyintett.
Ezt maga nem értheti, folytatta. De hogyan is érthetné, hogy milyen sötét a világ? Hogy az elmékben milyen hatalmas a tudatlanság! Nem értenek a szép szóból… Csak a félelemre kapják fel a fejüket!
Pislogtam, valóban értetlenül. Arra gondoltam, lehet valami abban, amit mond, hiszen a főnököm is csak azután adott fizetésemelést, hogy hónapokon át fenyegettem a családját névtelenül, és amikor már annyira félt, hogy a munkahelyén sem bírta magában tartani a titkot, az állítólagos kapcsolataim révén megoldottam azt az ügyet, amit a rendőrök is képtelenek voltak felgöngyölíteni.
Galandférgek túrnak a testemben! Ellepik az agyamat! – a kis ember eszelős ábrázattal, sikítozva rohangált körbe a szobában, aztán a földre söpörte a pizzát és mellérogyott. Széttépte a dobozokat és mohón falni kezdte az első szeletet, ami a keze ügyébe akadt.
Nekik sosem elég! Soha nem etethetem őket jóllakottra! De muszáj… muszáj, különben… – visított. – Különben engem falnak fel!
Szerettem volna mondani valamit, vagy legalább valahogyan segíteni rajta. Esetleg odanyújtani egy szalvétát vagy kinyitni a kólát, amit a pizzához rendelt. De mohóbb volt, mint a hetek óta éhező oroszlánfalka. Talán a kezemet is leharapta volna… Ezért úgy döntöttem, hogy azt teszem, amit a józan ész diktál, és amit bármelyik normális ember tett volna a helyemben: kisétáltam a szobából és halkan bezártam magam mögött a Művészeti Központ ajtaját, hiszen a számlát már a megrendeléskor kifizették.

 

 

 

(Illusztráció: Gold Poem Painting)

kret-Én-monológ

Első pillanatban magam sem hittem el, hogy megtettem. Csak sodródtam a levegőben és egyre közelebb volt a térdem a lány mellkasához. Nagyon szép volt. Az arcra Emma Watsonra emlékeztetett, az alakja pedig egy porcelánbabáéra, de a fel-alá mászkálása a metróállomáson kiborított. Azon töprengtem, vajon mit fogok mondani, amikor földet ér és becsapódik, hogy mivel próbálom majd enyhíteni a fájdalmát, vagy letörölni a könnyeit. Március 15. már elmúlt, a nemzeti ünnepre nem foghattam a meglepetést, na meg elkoptatni sem illik egy jól bevált frázist. A nemzeti ünnep már túl sok szarból húzott ki. Hirtelen arra gondoltam, hogy amikor meglátom pipacsvörös arcát és csorgó könnyeit, hogy amikor éppen levegőt próbál venni, de a gyomorszájat ért rúgástól nem megy, mert görcsöt kapott a rekeszizom… talán elkiabálom magam, hogy “Április bolondja!”.
De március volt…
Vészesen sodródtam felé, ő pedig lassan felém fordította tekintetét. Már látta a bajt, de hátrálni nem tudott. Gondoltam rá, hogy finomítok a rúgáson és lecsúsztatom a bordáira, de amíg végigpörgettem a lehetőségeket és föleszméltem, már éppen a földre zuhant. Háttal csapódott be, a fejét hátra vetette, a haja szétterült körötte és az arcán megvillant valamiféle nemes szépség. Tényleg kiköpött Emma Watson volt, csak picit vörösebb arccal és könnyesebb szemekkel. És az orra is vérzett. Na, igen, hogy is ne vérzett volna, reflexből a térdemre húztam a fejét, pedig azt már nem akartam…
Talán mégis könnyítene rajta az április bolondja felkiáltás, vagy egy aranyos kacsintás, de arra jutottam, hogy meghívom ebédelni, hátha megenyhül. De akkorra már körénk gyűltek az emberek. Bőrnadrágos hetvenes asszony és piros tarajos punk nagypapa csóválta a fejét; gyerekek sírtak fel; valahol elpusztult egy galamb; nem, igazából két galamb; megbírságoltak egy ártatlan embert, aki bliccelt; a metrószerelvény befutott a ritkuló déli tömeggel; a Föld tovább forgott-pörgött, hogy lassan mindenki beleszédült; és én ott guggoltam a lány mellett és azt magyaráztam neki, hogy márpedig a lányok nem sírnak!
Átvillant az agyamon, hogy megtehetném. Nem lenne nagyobb bolondság, mint amikor szívet formáltam a kezemből a jegypénztáros hölgy felé és ő elszámította a végösszeget: lefelé kerekített pár ezer forinttal. Nem lenne nagyobb lutri megkérdezni azt a lányt, aki szemben ül velem a metrón és Emma Watsonra emlékeztet, és néha összetalálkozik a tekintetünk. Egyszerre mosolyodunk el és zavartan félre pillantunk, de az izgatott kíváncsiság visszacsalogatja tekintetünket. Talán nem is olyan elvetemült dolog felpörgetni az udvarlási szokásokat és lerázni az ismerkedési formulák szokásos nyűgét, hogy XY vagyok, téged hogy hívnak, jaj de szép vagy, én is jaj de szép vagyok, látom, hogy egyedül ülsz itt, szóval mi lenne, ha?
Éppen ezért megkérdezem, hogy velem ebédelne-e? Ő meglepődik, mert hát erre mégsem számított, hiszen mint mindenki, Ő is a lassabb ismerkedéshez van hozzászokva, hogy szia, hogy vagy, jaj de szép a szemed, finom a szád, hazakísérhetlek, jaj és a neved majd elfelejtettem megkérdezni…
Nemet mondott, én pedig visszaültem és mosolyogtam tovább. Pedig lefejelhettem volna…

 

 

(Illusztráció: Christine Cha)