Szegedi Réka Panna összes bejegyzése

Nem vetem én meg a nyelvtant,/ hobbim a rajz, meg az írás,/ dúros-mollos a hét,/ koncert nékem a lét. Hmm... úgy három éve. Különben Gyulán születtem, 2004-ben, itt is kezdtem el írogatni, majdnem iskolám, a Gyulai 5. Számú Általános Iskola és Sportiskola falai között, magyartanárom, Tóthné Bodó Mária inspirálására pedig nemcsak elkezdtem, hanem folytattam is. Idén ballagtam, a "volt nyolcadikosság" akaratlanul is átitatja a nemrégi írásaimat. Tanulmányaimat a Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnáziumban fogom folytatni, Békéscsabán. Nagy kedvencem a Kaláka zenekar, a példájával magam előtt kezdtem el Arany- és saját verseket is megzenésíteni.

Volna

 

Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
volna, ha fel nem falja a vérengző Polüphémosz,
s ízekben nem látja magát, hogy még nagy Apollón
sem tudhatná megforrasztani jaj-szagu csontját!
Bajtárs volt ő biz’ mindvégig a régi csatákban,
s még a vezére, Odüsszeusz is tett áldozatot hő
emlékére az isteneiknek, majd miután már
nem volt büszke, csak épphogy agyába’ maradt a fölösleg,
földön tartván ezzel. Mármost így ezen ifjú
‒ szép neve fenn se maradt tán ‒, hívjuk Melteidésznek,
szörnyű vége után veszteg maradott a folyónál,
mely hivatott volt édes-bús feledést megidézni,
s gondolatot szőtt (éppen olyat, mint élete végén):
„Ó, nagy, halk-szavu Léthé, hömpölygesz ma alattam,
hát befogadsz-e magadhoz? – drachmám híja a csorbám,
röstellem, de ugornék, s akkor örökkön a mából
meghúzódom  mélyed méhében, kicsi, emlé-
ketlenül áldott lélek, hullám-fodraitok közt,
hő feledésmedrek ‒ hisz a révészt látni se látom!
Tudhatom én tán így kikerülni a bíra szavát, mely…”
Ám ekkor hideg és zord árnyék nyúlt ki feléje,
krákogván belehelte az ifjú lelket egészen,
s így szólt (és szava elnyesi akkor Melteidésznek
gondolatát, amiképpen a Moirák élete szálát),
Így szólt hát: „Heh, Odüsszeusz így pazarolja legényét?
Nézz oda, hármat már átvittem e renyhe világból,
bezzeg drachmácskából egy se tudott nekem adni!
S így, ahogy elnézlek, hát éppoly pénztelenül vagy.
Vess magatokra, te lélek! Itt maradol, beleuntam:
Trójánk óta, ha egy is ütötte a markomat, úgy én
túlbecsülöm, mit révész-résznek ítélnek a népek!”
Így csattant fel hát az az árnyalak. Ekkor az ifjú:
„Kedves Kharón (‒ megborzong eme névtől az élő,
s főleg a holtak–), tudd, bizonyára e hirtelen ínség
elmegy nyomtalanul, ha a társaim úgy spekulálnak.
Ám én nem tudok itt s most enyhítéseül állni,
mert –jelesül– tán még nem eónokkal ezelőtt lett
testem egy óriás fél-vacsorája. Ha ismeri őt, úgy
még Polüphémosz néven rémít minket a beste.
Tán még egy órája se, hogy közülük kiragadt ő,
még sikolyom se fakadt, és máris az étele lettem,
ennivaló soha ennyire nem voltam, tudom én jól,
s meghűlt bennem a vérem – mely ki-nem-ontva maradt meg:
ő szétcincált, mint ahogy annak rendje, se módja,
oly darabos voltam, hát állapotomra tekintet-
tel, ha lehetnél… Ez magyarázza a drachmai űröm.”
És mielőtt még Kharón ismét mordula egyet,
hozzátette: „De kárpótolhatom, azt hiszem, így is
kissé gyér révészhonorániumod, melyet immár
kézbe se foghatsz, hisz –mint mondtam– egy enyhe nehézség
lép fel e helyt, ami szemhéjamra vonatkozik éppen…
Ám oly sok kalamajka esett meg kis csapatunkon,
válassz át, legalább most borzonghatsz te is itt lenn,
hogyha a munkád már ily unalmas, kedvtelenítő…
Elmondom hát vándorlásaim, és hogy a…”
„Állj! –int Kharón.– Épp eleget hallottam a társak-
tól, akik épp ily végük után fizetetlenül értek!
Ferde sziréndal, barlang, pille-juhocska meg óriás!
És hogy Odüsszeusz összehazudta a vesztüket is még!
Balgatagok! Hát ülj be, fiam, te a többi után most!
Szót ne is adj, már épp eleget vettem szavaidból,
jó az nékem a semmi helyett, ha a jobb nincs…”
S lassan elindul a csónak, s egynemü árnyai rajta,
új lelket visz a Léthé, szellemet Aszphodelosznak.

Gyula, 2018. 12. 23.

(Illusztráció: Elicia Edijanto: Away)

Felvételi-leoninusok

 

Zajg és gerjed az osztály, hogyha az űrlapot osztják;
Ízibe, lenni jelen! – zsongit az ifju jelen.
Vaskos, végtelen ívek, kegyben a gyermeki szívek:
Kéz remeg és dedikál – kinn a tanár dirigál.
Ikszel, félve lefirkál, most nem szmájlikat irkál,
Szelleme egyre dicsőbb, nem figyelé az időt.
Hószín elme-effektus, dobd el az érzeteket, KUSS,
Számold pontjaidat!; s átkozod önmagadat.

Gyula, 2018. márc. 22.

(Illusztráció: Whooli Chen: about writing)

Mint őszinte ember…

 

Idegesít saját létem,
Szokásos ez most, úgy vélem,
kamasz-
panasz.

Szó sincs itt depresszióról,
Csak lányos impressziókról,
igaz,
vigasz…

Egy az ajak, aztán a fej…!
Forró kobak, jaj, hideg lel
–aszály
a száj.

Nyugalomban figyelmeztet,
Okítgat és fegyelmezget,
de jaj,
de haj!:

Előbb szólok, mint gondolok
–ez ebben a szemét dolog–
s magam-
ra hagy

Arcom, szemem, fülem és szám.
Ne szólj, nézz, próbálj hatni rám,
szelíd
szülém:

A kamasz nem elmebeteg,
S pár perc múlva elrebeg egy
bocsi
bocsit.

Gyula, 2017. aug. 31.

(Illusztráció: Whooli Chen)

Balladás

Elfonnyadnak az indulatok.
Képen végzik a mozdulatok.
Elemészt minket az idő:
–csatakos lét-libegő.

Ballag, ballag a rózsafüzér,
Megfontolja az életüzér,
S kivetít tiszta haszonért
Kiadott létjegyeket.

Összhangzásban a helyzet, a szó.
Frázis puffan a lassan aszó,
Szüzies, felnövekedő
siheder-esteligen.

Egy-két végtelen óra után
Bámulsz, méla, a rajtra bután:
Kivetett tornasorod, és
Ez a kaszt végtelenít.

Elfonnyadnak az indulatok;
Osztályod, mit a sors kiadott
Örökül rád, suta vigasz:
Laza lánc vadludakon.

Gyula, 2018. jan. 22.

(Illusztráció: Nilgün Kara: snowscapes)