Lengyel János összes bejegyzése

Fekete vagy fehér?

 

 

 

 

Érzelemmentes arccal nézte a falu szélén fekvő holttesteket, de lelke mélyén valami nyugtalanság mocorgott. Heten voltak. Három férfi és négy nő. Turisták. Ruhájukat izzadsággal keveredett vér mocskolta be. Valaha fehérek voltak. Csakúgy, mint a halottak bőre. Borue Younde őrmester hat éve szolgált a hadseregben. Mindennapossá vált számára a halál. Útitárs a félelemben. Az ő kezéhez is éppen elég vér tapadt. Most mégis megrendült a fehér emberek holttestének látványától. Nem szokott hozzá. Akiket megölt, vagy holtan látott, mind afrikaiak voltak. Feketék, négerek, bennszülöttek, kafferek, nevezze is bárhogy a fehér ember szeszélye.

A feketék többsége rejtett gyűlölettel tekint a fehérekre. Az egykori rabtartókat, a pökhendi gyarmatosítók utódait látják bennük. Ahogy vászonruhájukban, parafa kalappal a fejükön járnak-kelnek felsőbbrendűséggel az arcukon. Nem járnak messze az igazságtól. Ugyanakkor egyfajta tiszteletet parancsol bennük a fehér ember közelsége. Tudják, hogy szükség van rájuk. Nélkülözhetetlen a tudásuk. A tudást a fehér ember találta ki, hogy ezzel is gyötörje a feketéket.

Boruét fehér zsoldosok képezték ki egykor. Az államnak szüksége volt ütőképes hadseregre, a hadseregnek pedig a zsoldosok szakértelmére. Az országban fejetlenség uralkodott. A vidék lakosságát törzsi lázadók sanyargatták. A városokban fegyveres banditák fosztogattak. Évekig folyt a vér, amíg végre sikerült megteremteni a viszonylagos rendet. Sok ezer életbe került. Számos barátját vesztette el a harcokban. Megcsömörlött a gyilkolástól. De nem volt polgári foglalkozása, katonára pedig mindig szükség lesz. Mert a béke vékony hamurétege alatt még izzott a háború parazsa.

A gépfegyver maga a törvény. – mondogatta a beosztottjainak.

Komolyan is gondolta. Megesett, hogy a zsold elmaradásakor fegyverrel szerezték meg az ellátmányukat a lakosságtól. A védtelen emberektől, akiket nekik kellett volna megvédeniük. Az őrző sokszor válik rabtartóvá. A fegyver inkább hatalom, önkény, mintsem törvény. Younde emberei egyazon törzsből származtak. Igyekezett fegyelmet tartani közöttük, már amennyire egy törzsi tagoltságú afrikai hadseregben ez lehetséges.

Három napja riasztották az egységet, egy európai turistacsoport tűnt el. A mikrobuszukból rabolták el őket. A két afrikai vezetőt agyonlőtték.

Árulók voltak. Aki a fehéreket szolgálja, az áruló!

A lázadók újra elkezdték a túszszedést. Amióta olajat találtak a közelben, egyre több fehér érkezett. A helyiek munkához jutottak, de nagy árat fizettek érte. A törzsi társadalom rohamos bomlásnak indult. A civilizáció gyorsvonata berobogott a sárkunyhók uralta szavannára.

Az átkozott olaj idevonzotta a fehér hiénákat. A mi húsunkból fognak lakmározni – mondogatta Banuta falu varázslója.

Younde a civilizált ember felsőbbrendűségével intette le az öreget. Később azonban elgondolkodott a szavak értelmén. Érezte, hogy a vén kuruzsló nem beszél a levegőbe. A fehér ember mindent tönkretesz maga körül, aztán előáll az újjáépítés ötletével. Persze mindig az afrikaiak fizetik meg az árát.

Torue Zamal is hasonlóan gondolkodott, de ő továbbment. Csak azt fogadta el a fehérektől, amire szüksége volt. Ilyen volt az automata géppisztoly. Zamal sosem ismerte el a fővárosi kormány hatalmát. Többször fellázadt, de mindig amnesztiát kapott. Torue Zamal és Borue Younde unokatestvérek voltak. De egy világ választotta el őket.

Fehér ember, fekete bőrben – mondogatta az őrmesterről Zamal. Szerinte Borue eladta a lelkét a fehér ördögöknek.

Zamal emberei rabolták el a német turistákat. A turisták pénzt hoznak az országba. A kormány féltve vigyázott rájuk. Most mégis elvesztettek egy teljes csoportot. Ha ennek híre megy. A parancsnok arra számított, hogy a támadók váltságdíjat fognak kérni. Nem így történt. Három napig sem tartott a kutatás, amikor megtalálták a megkínzott tetemeket. A nőket megerőszakolták, mielőtt elvágták a torkukat.

Pedig milyen szépek voltak. Fehér bőr, fehér haj, kék szem. Most pedig véres massza az egykor oly gyönyörű arcok helyén.

Az őrmesternek tetszettek a fehér nők, de sosem kaphatott meg egyet sem. Szinte irigyelte az elkövetőket. Elborzadt a gondolattól. Émelygés fogta el.

Miért ölték meg a nőket?

Mondott valamit őrmester? – kérdezte a kapitány.

Azon tűnődöm, miért végeztek a nőkkel?

Ezek vadállatok. Nem számít nekik, férfi, nő vagy gyerek, egyre megy. Csak ölni akarnak. Ha tehetnék, megölnének minden fehér embert az országban.

Az őrmester nem értett egyet a parancsnokával, hiszen ismerte azokat az embereket. A törzséből valók voltak. Sokan családtagok. A fekete ember nem állat. Ezt a fehérek terjesztik. Egy újabb hazugság.

Mi is az ártatlanság? Vajon valóban ártatlanok voltak ezek a fehérek? De nem volt-e ártatlan sok ezer fekete, akit lemészároltak? – tűnődött el. – Mert, ha fekete is húzta meg a ravaszt, az ujját fehér ember irányította, a kezébe fehér ember adta a fegyvert. Ő is a fehérektől kapja a fizetését. Úgy érezte, hogy valahol belül ő is fehérré vált.

A fekete ember lelke fehér, a fehéré pedig fekete – ezt az apja mondogatta.

Younde gyermekkorában a jezsuita misszióban tanult. Jól emlékezett, mennyire félt a hosszú hajú, vézna, szakállas fehér embertől, aki egy kereszten lakott. A papok sokszor elverték, ha nem engedelmeskedett nekik. Kereszt úr még sokáig elkísérte. Ma már másképp gondolt Jézusra és a segélyszervezetek a keresztnek is új jelentést kölcsönöztek.

Őrmester, szedje össze az embereit! A felderítők rátaláltak a lázadókra! – rántotta vissza a gondolataiból a kapitány kiáltása. Önkéntelenül cselekedett, a katonákra jellemző gépiességgel.

Zamal csapata nem jutott messze a falutól. Gyalogosan mozogtak, a katonák viszont terepjárókon. A szavannán nem volt esélyük a menekülésre. Tűzharc alakult ki. Az életben maradt lázadók megadták magukat. Zamal is köztük volt. Younde mereven nézte ezt a férfit. Gyerekes volt az arca. Eszébe jutott, mennyit játszottak együtt a falu szélén. Egyszer megmentette az életét. A kölyökképű, aki itt állt most előtte. A ruhája csapzott volt és véres. De tekintete tiszta és büszke. Bátran állt a katonák gyűrűjében. Az őrmesternek eszébe jutott Kereszt úr és a jezsuiták, meg a véres holttestek a falu szélén.

A fekete ember lelke fehér, a fehéré pedig fekete.

Kigombolta a fegyvertáskáját. Elővette a pisztolyát. Zamal feje hátravágódott a becsapódó lövedéktől.

Ez a kölyökképű egyszer megmentette az életét, ezúttal rajta volt a sor.

 

Egyedül

Egyedül

 

Elment. Eltávozott a lenyugvó nappal. Sziluettje beleégett sárga mezejébe.

– Ott megy a boldogságom – gondolta a nő olyan hangosan, hogy a mellette álló emlékmás riadtan rezzent össze.

Megtette már máskor is, mint Lucky Luke az ócska makaróni-western filmekben. Aztán visszajött, mert vissza kellett jönnie.

– Ezúttal nem jön vissza – mellkasában érezte a szavak súlyát, miközben a távolt kémlelte.

A fényes égitest utolsó mosolya világította meg az egyenetlen tájat. Mintha csak háborgó lelkének mutatna követendő példát. De nem láthatta, mert a látás gondolatát tovasodorta az érzések tornádója.

A nő megfordult és határozatlan lépésekkel elindult a múltba. Ismerős képek mellett haladt el. A boldogság vakító sugárzása hangos lüktetésre késztette szíve Geiger-Müller számlálóját. Egyik útjába kerülő képen hangosan veszekedtek valami jelentéktelen dolog miatt. Néha életbevágó fontossággal bírhat egy le nem zárt WC fedél, elől hagyott zokni, sörözés a barátokkal, rúzsfolt a pohár szélén, el nem mosott tányérok. Kis megértés, némi belátás és a vihar már csak a múlté, de egyikük sem engedett. Nem tehették, mert azzal jogaik sérülnének. Vélt vagy valós. A feszültség valóságos, kisülése hangos szóváltásban mutatta meg magát a világnak. Ám a világ mindvégig érdektelen maradt. Így is sérültek mindketten. A férfi elrohant, de néhány óra múlva visszajött. Nem volt elég gyors, így a józan ész hamar utolérte. Egy csokor virág és halva volt a kezében. A nő nagyon szerette a török édességet. A férfi nagyon szerette a nőt. Nevettek. Kinevették azt a két szamarat, akik bőrében korábban ők civakodtak. Csakhogy minden veszekedéssel egyre kisebb lett a szamárbőr. Végül elfogyott, mint a Szahara fái egykoron.

– Civódásunk legszebb nyara – gondolta. Utolsó volt a közös nyarak sorában.

– Vele még a veszekedés is jó volt. Utána mindig virágot hozott, meg édességet.

Sajátos koreográfia alakult ki, már-már párkapcsolati szertartás. Akkor is a férfi kért bocsánatot, amikor a nő volt a kezdeményező. A legtöbbször ő okozta a vihart. Az átkozott természete. A türelmetlenség meg az akaratosság. Gyerekkorában látta, hogy édesapja mennyit tűrt. Ő mégis folytatta a rossz anyai hagyományt. De ehhez a játékhoz két fél kell. Nem mindenhol terem olyan türelmes férfi, mint az édesapja. Pedig megjárta a hadifogságot is. Mindig azt gondolta, hogy ő megy el előbb. Tíz évvel élte túl az anyját. Lassan megmérgezte a lelkét az indulat. Nehéz természet. A férje immunitása csak olaj volt a tűzre. Belülről égette fel. Apja megrendülten állt a koporsó mellett. Szótlanul. Nem könnyezett. Szemében a megkönnyebbülés tükröződött. Többé nem járt el a kocsmába. Végre nevetni is látta. Gyerekként azt gondolta, hogy apja azért nem mosolyodik el soha, mert az arca műanyagból van. Azóta már ő sincs vele. Idővel a műanyag is elhasználódik.

Belebotlott valamibe. Lehajolt, hogy megnézze. A férfi önérzete volt. Megfakulva, elhagyatva. Szánalmas látvány egy ilyen becses holmi a porban heverve. Tulajdonosát nagy kár érte.  Felemelte és a távolba intett. Csak az üresség figyelt fel mozdulatára. Ezt érezhette a férfi is. Valahol, miközben a léptei a hová és mikor kérdéseire adtak választ. A miérttel még adós maradt. Miért nem maradt? A nő csak most látta, hogy mennyi áldozatot hozott őérte. És ő érte? Nem tudta értékelni ezt sem. El volt foglalva önmagával. Az ego legójából építette fel látszatát.

– Én mit adtam neki? Mindent, amit csak adni tudtam. Végül is ő ment el. Ennek ellenére. Az átkozott önérzete. Mindennek ez az oka.

Mérgében földhöz vágta. A kétely már befészkelte magát a szürke barázdák közé.  A hiányérzet még a testét körülvevő sötétségen át is megtalálta az utat a szíve belsejébe. Erőszakosan tört utat magának az egoizmus akáciabozótosán keresztül. A rengeteg mélyéről a lelkiismeret sakáljai hallatták fájdalmas hangjukat. Minden rezzenés a szívét facsarta, mintha csak így késztetné önkéntes véradásra. Adna is, megadna bármit, csak újra betölthetné a hiányt a férfi teste. Testetlen gondolatok alkotják újra elméje méhében, de csak hívetlen utánzat mi kikerekedik. A kedvencek temetőjének földjéből előbújó emlékmás.

A nő és a férfi: világosság és sötétség; édes és keserű; tűz és víz; lágyság és keménység; jó és rossz; vélt és valós. Erős és gyenge. Az emlék gyenge hiánypótló, húst és vért nem teremt.

Úgy vélte a valóság túl nagy árat fizettet az álmodozással eltöltött percekért. Mindenki a lélektársát keresi a világban. Két fél csak egyesülve alkothat egészet. Félt, rettegett az eljövendőtől. A férfi hiánya miatt többé már nem lehet egész. Egészsége megromlik. A belső harmónia megbomlik. Az élet minőség, nívójából nem engedhet. Egy tapodtat sem. De nem éppen ez okozta a bajt, hogy sosem engedett? Egy tapodtat sem.

– De miért is kellett volna engednem? Nekem. Miért pont nekem? Hol van az megírva, hogy mindig a nőnek kell engednie? Csak a férfiak kreálta tanokban. Mégsem vagyunk muzulmánok. A nők már eleget engedtek, évezredeken át. Hát én nem engedek!

Mielőtt az önigazolásra szánt gondolatok lecsillapíthatták volna a kavargó tornádót, agyernyőjén megjelent a férfi arca. A fájdalom arca volt. Virágillatú, halva ízű. A nő vágyta a férfit. Akarta. Kezéből az édesség kicsúszott, az arcot beborította a halva.

 

 

Zöldre vetett papírosok

Zöldre vetett papírosok

 

Egyszer már az író türelme is elfogy, az utolsó falat kenyérrel dőlnek le a falak, amelyek az elmét a nyugalom elfogyó szigetén tartják. Tarthatatlan állapot, miközben az őrülettel szennyezett izgatottság óceáni türelemmel falja fel testét minden mohó hullámmal.

– A hullámmal sem én rendelkezem – gondolta az író, aki már régen nem ír.

– Mindent elvesznek tőlem az angolok!

Idegen emberek, idegen arcok, idegen szívek, idegen szavak, idegen lét. Hát csoda, hogy tönkremegy idegen?

Még létezik, mert éhezik. Jó szóra, ölelésre, illatra, érzésre, terített asztalra. Az éhség megélesíti az elmét. Ezért van hát annyi Nobel díjas Etiópiában és Szomáliában, Gramy díjas Bangladeshben. Oszkár-vallottja Haiti rengésének. Radzsasztán porában Rotschildok fetrengenek. Közleményben deklarált közöny. Az ember közönységesen tekint maga elé. Mindegyre fel. Mire fel? Kire lehet még felnézni egyáltalán? Egyáltalán érdemes-e még nézni? A látvány elszomorít.

Az író, türelme fogytán elindult a városban. Hóna alatt paksaméta, fehér papírosok kesze-kusza halmaz, önkényes halmazállapot. A papírokba szavakat gyömöszölt lázas elmével. Verejtékszag. Hóna alatt paksaméta.

A város megértően kísérte útját. Tudta jól mit érez. Őt sem értették meg soha. Az író sajnálta a várost. De leginkább önmagát. Ha már mások nem teszik, ő sem szívesen. Szívbaját a sors szívtelenségének tudta be. Tudta jól, ennek sincs értelme, csakúgy, mint az értelmetlenségnek.

Az író műveit cipelte. A természetes dolgokat nem hozzák létre. Az író a műveit cipelte. Az évek súlyos szavait, mondatait. Rongyosra olvasta Times New Roman gondolatait. Azok mégis szűzen maradtak. Nem más, mint szellemi önkielégítés. Ágyában más elme meg sem fordult. Olvasatlanul cipelte papírosait.

A város hallgatagan figyelte, miközben testén, mint vérszívó paraziták nyüzsögtek az emberek. Emberrekkenő idő.  Már megszokta. Már megszokták. Már meglopta, már meglopták. Már megtudta, már megtudták. Mégsem értett semmit az egészből, ezért hizlalta félelmét. Fél elmét szánt a célra. A maradék, életre nem elég.

Az író a parkba ment. Meg nem született könyveit sétáltatta. A friss levegő jót tesz a szervezetnek. Egyetlennek sem volt tagja. Létszámot nem növelt sehol, semmikor. Rossz helyre, rosszkor, rossz kor, bármikor.

Megállt a pázsit közepén. A fűben ebmaradék lapult. Hóna alatt a paksaméta. Tapéta zöld fűszálak testére. Nyomuk sem lesz estére, gondolatok vesztére. Az író jól tudta, hogy nem tudja mit tesz, de bánni fogja nagyon. Életében e pillanat az, amikor kezéből kifolyt a vagyon. Nagyon. Pusztítva törve át agyon.

–      Legyen hát, mit rosszakaró elmeharang kongatott csonthüvely mélyén álmatlan éjszakák csendjére firkálva grafiti árnyakat.

Az író a zöldre vetette papírosait. Fehéren villogtak, mint hiéna sziréna az íriszt marcangolva, szemkehely nedvét lefetyelve. Kérdésérzésekre feleselve. Feleslegesen.

Egy halom. Nézte, látta. Ott volt ő, az író, aki már nem ír. Analfabéta lett jobbja. Balja nem sikerült, csak sejtelem. A tv-ben látta, szájjal és lábbal is lehet írni, festeni. Érezte, ő már elég feslett. Álljon meg a szó egy szóra! Ezt neki kellett kimondania:

– Elég!!!

Elég a papír, s vele a gondolat. Serceg, mint tábortűz fölött a szalonna. Mégsem ég. Még nem elég. Az öngyújtóból kifogyott a szufla, a dobozból elfogytak Irinyi szálai.

A fű zölde befogadta a papíros fehérjét, pirosat tetejébe karjából szennyezett.

 

 

 

Ez van

Ez van

Szöveg

 

Stílusgyakorlat arról, amikor a szöveg önálló életre kel és száműzi a történetet. Önkényesen furakszik az agyakba, miközben az elme fel sem fogja, mit közvetít felé a szem. A lélektükör, amit gyakran homályosítanak el haszontalan dolgok.

 

Hát ilyen is van. Meg más. Valami más. Mert valami mindig más.

Emlékmás. Vagy más emlék? Más emléke, ami engem kísért. Kikísért a teremből, hogy rám ne szakadjon a burája. Kicsinált a lét formája. Hogy szakadna a bú rája. Mert a könny a bánat arája. De fátylain át egy pillantást sem vethet rája. Erről mit sem sejt a rája, csak gerjeszti a feszültséget. Szegény keresztények anno adót fizettek, hogy ezt elmondhassák magukról. Mert ezek tények. Kereszt tények, vallások keresztezték egymást, embereket megfeszítve. Feszített tempóval hirdették az igét, eltiporva minden fő- és melléknevet. Hány fő hull a porba, s ezen hány fő nevet? Nevet adtak félelmeiknek, hogy ezeken keresztül féljék isteneiket. Nevükben kövessék el szörnyű tetteiket, de azok súlya a vállukat nyomja, minden következménye fejükre száll. Aztán az emberek úgy érzik, elhagyták őket az istenek. Holott ők hagyták el emberségüket.

Ember embertelenül nem élhet, önmagán kívül csak remélhet. Remélheti, hogy egyszer újra magára talál, s nem lesz tőle gyorsabb a halál. Halálom halála még nem az öröklét, csak az elmúlást odázom el, miközben lassan megszűnök. Szűnni nem akaró életérzés a vagyok. De minek, ha végül úgyis meghalok? Kérdésre választ sosem kaphatok, mert aki szól, minden szava hazug. A teremtő sem emlékszik mi lelte, mikor lelkét az emberbe lehelte. Akkor a teremtmény ezt honnét is tudhatná? A csecsemőnek minden vicc új, még az is, ami valóban az, s majd ő találja ki kínjában, amikor gyomorfalát húsra éhes savak emésztik, a neki csak a gúny maradt. A cinizmus, mit agyának szürke Cyranója szed rímbe, hogy ajkai szórják szét az éterben. Talán akad egy fül melynek sarában gyökeret ereszthet és szárba szökkenhet, mint élces kardvirág, s ezzel vág utat idegen lebenyek mélyén szunnyadó humorokhoz.

Maguk ezt tudták? És mégsem szóltak? Soultak helyettünk a négerek. Lépten–nyomon feketén árulták az idejüket. Minden percéhez véres verejték tapadt, hogy megöntözze a cukornád ültetvényeket és a gyapotmezőket. Úgy mondták – ragtime. Ragot raktak az időhöz, s idővel így lettek szabadok, kezükről s lábukról lehullott a bilincs, hogy azontúl agyukat és szívüket fogja körül. Az időt énekükkel ragozták, minek a fülben nincsen dallama. Csak mondják, csak mondták a szavak keservét. Azt a keservét a kifordított világnak, hol az énnek mindenből a fonákja jut, a bezzeg-másoknak meg a java. A színe java. Ezt panaszolják sakktáblák mellett, ahol fekete üti a fehéret és megfordítva is igaz. Állj közénk tesó, különben fekszel a harlemi aszfalt mocskában, ólomnehezékkel koponyádban! Aztán elmentek rap-ortra Malcolm X-hez. S a zebrán, durván ránk dudált Desmond Tutu. Hogyan mehettünk át fehéren a feketén? Mert nem minden jamaicai pede-raszta. Legyen bármilyen visszataszító is a frizurája. Így is szereti őt jobb sorsra érdemes arája. No meg a nők is. Mert élni szeretni kell, még akkor is, amikor az mindennap megcsal és megaláz.

S újfent adózunk liberális muszlimoknak, kik a hittérítést még lóháton, karddal a kézben végezték, de a csengő arany mindig jól jön. Elcsábítja a hívőt, hogy önmagát helyezze oltárra. Mert az arany is pénz. Ha nem is verik a fogukhoz, nehogy szikrát kapva belobbanjon a sivatag. Ami már olaj a tűzre, mit a hit fanatikusai gerjesztenek, hogy megtisztítsák a világot annak elemésztésével. De sok embernek baj van az emésztésével, gyenge gyomruk nem vesz be akármit. A kár, mit a szervezetben okoz néha visszafordíthatatlan. Mert egyirányú utcában rohanunk a végzetünk felé. S miután végzett velünk, kezeit összedörzsöli, mint aki jól végezte dolgát. S mi rájövünk, valójában milyen is ez az élet, s nem csak a bárány lyuka ürü lék. De miért nem másoknak az? Miért mindig nekem? Nekem mondom, aki tudja? Tudja a fene, de hallgat, csak falja az elvetélt dolgokat. Nagy dolgokat. Miért is mondtad, valami bűzlik Dániában? Ma már nem csak ott, hol egykor Hamlet lakott. A Baltikumban, ahol a vörös csillagok hatására az emberek egyszerre szovjetek lettek, de éveken át nem tudták felfogni észtel. A Bajnokok Rigája, ahogy tv-ben mondják, de a döntőt mindig Moszkvában játsszák. A visszavágó Brüsszelben lenne, Jeruzsálem már Európába készül, New York meg Amerikába. Hol zarándoklata végződik muszlimoknak. S előttük örökre leborulnak az ikrek. Ha Káin és Ábel egyaránt elpusztul, ki viszi tovább Ádám hagyatékát? Éva vétke örök bélyeg a vádirat borítékján, mit a misztikum nekünk címez. De mi akkor sem hiszünk a mesénkben, ha már a farkas nagymamánkat emészti és nyakunkat usankás piroskák készülnek kitekerni.  Mert a szó hatalma kitekeri minden gondolatunkat, hogy izmusok izmait növelje, miközben a terrorral fertőzi az elmét. 

Ha akarom akár kommunista is lehetek, mások ajkairól vádlón lefolyva a bagószagú nyállal. Nem álaltam. Másokért sem leszek más. Már sokért sem tettem meg. Most meg már miért? Ha a kérdésre nincs válasz – kiért?

Hát érted. Érted?

Ed, Ben, meg Bob, a sok hamburgerfaló, kiknek a fülén jön már ki a hot-dog. Önelégülten kérdezik: ön elég ült? Villamosszékeket dobnak a piacra, hogy ügyetlen családapákat üssön agyon az áram, miközben az útmutatást követve megpróbálják összeszerelni azt. De a szerelem mindent legyőz. Még önmagát is. Nem, nem, magát nem Irma néni. A nénikre már immúnis ez a vírus. Rusnya dolgaitól megmenekülnek. Ülhetnek nyugodtan a hintaszékben, horkolhatják régelhunyt bácsik örök álmát. Álmát is vehetnek a Felvidéken, vagy Dobronyi árusoktól a beregszászi piacon. Mert közös a piac. Árus és vevő közösen használja. Kopott öltözetű emberek keresnek használt árakat, mert az kevesebbe kerül másoknak, hogy ők annál többért mondhassák magukénak. De beszélhetek én maguknak, egy szavamat sem értik. Féltik tőlem ép elméjüket. Inkább a televíziót bámulják, ahol szüntelen zajlik a holly-wudu, agyköltött T-boy püföli a soros ellenségeit. Vélt vagy valós, ha elindul a ménes, átgázol rajtunk megannyi pszicho-pata. Letaposnak, mint csámpás gyerek a csizma szárát. Legjobb lesz, ha megfogja mindenki a maga szárát és lelép a papíros szélén!

Hiányunk nem lesz kibírhatatlan, mert nyomokban máig itt vagyunk. Az idő minduntalan hiányt termel, hogy legyen kereslet az új életre. A halál egy életre ránk nyomja bélyegét, hogy szem elől ne veszítse tulajdonát. A tulajdon szent, de ezt szentül tagadja a kollektív, ha az tulajdonképpen másoké. Másoké az érdem, de miénk a rend. A gazdagoké Hedon minden kincse, a szegényeké pedig a hitvány becsület. Aszott testén kopott ruhája. Lépten-nyomon megruházzák, hogy attól koldul. Meg másoktól. Ám megértést nem remélhet a cifra palotában, hiszen ott oly idegen, mint a szovjet a Kárpát–medencében. Otthonra csak a vályogviskóban találhat. Ott otthonosabban érzi magát a halál is, ezért látogatja oly sűrűn.

A becsület szörnyű találmány, a hatalmasok egyik leghatásosabb mérge. Hatása alatt önmagát köti gúzsba az ember, lelkét önkezével nyomorítja meg. A belső nyomor sokkal elviselhetetlenebb, mint a külső. Nem minden a külső, a világ mégis látszatokra épül. Az ember épületekbe tuszkolja testét, hogy megvédje azt a látszatok világától. Mert akinek világa van, legyőzheti a sötétséget. A sötét erők a fényben járnak, tekintetét mégis rettegik. A rettegés az élettel jár, mint asztalhoz a szék, fazékhoz a füle, korhoz a kór, kocsmához a keserűség.  Keserű szavak egy kerek palackba tuszkolva, s az emberek keresik ki lesz, ki megtalál. Megtalál hallani. Minket, vagy másokat. Mert a teremtő nem süket és nem néma. Jól hallja gondolatunk, jelekkel szól hozzánk, de az ember nem tud istenül. Csak úgy tesz, mintha tudna. Addig csalta az origót, amíg önmagát is becsapta. Ma már mindenhatónak hiszi magát, s nem ismer el maga fölött semmilyen urat. Ő játssza el ezt a szerepet. Minden tette kihat, végzetesen befolyásol élettelt-élettelent, hogy végül az utóbbi diadalmaskodjon.

Diadalívek húzódnak meg emberi testekben, rákos daganatok áttétei szaporodnak környezetünk rombolása következtében. Benne vagyunk mi is rendesen. Rendetlenségünkkel támogatjuk a végzetet. Fogyasztóként fogyasztjuk a jövőt. Kétes kimenetelű játékban tesszük fel életünket a pirosra, de a vanságkerék egyre többször forgatja ki a feketét. Leszámolnak velünk a számok. Számokra épülő világunk összedől a halmazok alatt. De majd a tudás újra kiszámolja a ph-értékeket, hogy megtudhassuk mitől oly kemény mások bőre, s a miénket miért sebzi fel oly könnyen a megtapasztalás. Megtapasztalni a vant nem mindig felemelő. Ha fel is emel, sokszor a sötét mélyben ér véget a vég. Mint ahogy az én szövegemnek is ez lészen a sorsa.

 

A semmi keresése

A semmi keresése

 

Térdig ér a fű,

Elfüstölgött hasis.

Pénzen vett a mámor,

Jut is, meg marad is.

 

El innen azonnal!

Nyakamig ér a gond,

Szárnyaim megnyesve,

Szívem buta vakond.

 

Bolyongok, a létben

Imbolyog vázlatom,

Nem jutok messzire,

Nincs hozzá vízumom.