Szerencsés Kristóf összes bejegyzése

Szakvélemény: vizsgálatot végeztünk Szerencsés Kristóf (szül. 1992. IV. 7, anyja neve: Pál Andrea, lakik: 2100, Gödöllő) 22 éves kezeltünkkel. Kristóf súlyos betegségben szenved, írónak képzeli magát. Jelen kontrollvizsgálat – figyelembe véve a Nevelési Tanácsadó véleményét – lehetetlennek tartja, hogy valaha is író váljék belőle. Gyermekkorában több író is hatással volt rá, köztük Móra Ferenc és Karl May, de mindez nem tartott sokáig. A házkutatás során két teleírt füzetet találtak tíz évvel ezelőttről, melyekben kritikán aluli meséket kezdett el írni, ez is volt a füzetek címe „Kritikán aluli mesék”. Ha más nem volt, szavakat írt egymás mellé összefüggéstelenül, mely súlyos elmezavarra utal, ugyanakkor pozitívumként hozható fel az említett füzetek angol tartalma, melyeket másolt és írt, feltehetőleg nagy előnyt szerezve ezzel az angol tanulásban. A hetedik osztály év végi bizonyítványa mellé elnyerte a „Jó viccet mondott órán” díjat, melyet egy Robert Merle könyvvel jutalmaztak. A francia író nagy hatással van a személyiségére. A terápia részeként, csoportfoglalkozásainkon kiderült, hogy más írók hatása alatt is áll, például az amerikai John Updike. Kedvenc magyar költője Arany János, kedvenc novelláit Kosztolányitól olvasta. Ezeken a foglalkozásokon Kristóf intelligens, jó magaviseletű, a verekedésekbe nem szállt be. Valószínűsíthető, hogy szökésekor magával vitte számos kéziratát, és egyetemistának adja ki magát, az ország felsőoktatási intézményeit már értesítettük.

Liftbeli típusú találkozások

Liftbeli típusú találkozások

 

 

I.
─ Nagyon kedves Öntől, fiatalember.
─ Tessék csak jönni. Hanyadikra? 
─ Hetedikre. Maguknál van erkély?
─ Nekünk nincs erkélyünk. 
─ De, ott van erkély. Azon az oldalon kell, hogy legyen. 
─ Tényleg nincs erkélyünk, elhiheti!
─ Melyik oldalon laknak?
─ A park felé néző oldalon. 
─ De, ott van erkély. Kell, hogy legyen. 
─ Értse meg, hogy nincs! Sose volt, hát csak tudom! 
─ Valóban? Melyik oldalon laknak?
─ Megérkeztünk! Tessék csak jönni. 
─ Ki lehet ülni, kellemes lehet, jó magának… Jaj, nagyon kedves, köszönöm!

 

II.
─ Jó napot!
─ Jó napot. 
─ Jó magasra megyünk.
─ Igen. 
─ Viszlát!
─ Viszlát.

 

III. 
─ Maga nem a felettünk lakó?
─ De igen, lehet. 
─ Folyton valami kopogást hallunk felülről, már egyszer felszóltam a kapucsengőn, de nem válaszolt. Abba lehetne ezt hagyni? Nem tudom mi lehet, nem tudunk tőle aludni. A múltkor is már kopogtattam a fűtőcsövön keresztül, azt viszont hallania kellett. Nem tudunk magától aludni még éjszaka sem, akkor is szörnyű robajjal, mintha bútorokat mozgatna. Aztán csináljon valamit, mert a fürdőszoba plafonunk is kezd beázni, nézze meg a csöveket, vagy hívjon szerelőt. Viszlát. 
─ Viszlát.

 

IV.
─ Nyugodtan, beférünk. 
─ Biztos?
─ Persze, jöjjön csak. Sok jó ember, kis helyen is…
─ Nem lenne jó, ha ez a lift egyszer csak leszakadna. 
─ Háromszázötven kilóig jók vagyunk. 
─ Leszakadnánk a liftaknába, szörnyethalnánk. 
─ Hát, igen. 
─ Összetörnének a csontjaink. 
─ Igen. 
─ Nem tudom mennyi maradna belőlünk. 
─ Hát… itt is vagyunk. Viszlát!
─ Vigyázzon magára.

 

V.
─ Jó…napot…
─ Jó napot! 
─ Vér…nyomás…mérő. He-he-he-he…
─ Nem, dehogy, ez az mp3 lejátszóm, csak így járok futni. 
─ Tudom, hogy… nem… vér…nyomás…mérő…

 

 

 

 

Pillangó-defektus

 

Fél tizenegy felé járt az idő, amikor a gyerek és a szomszéd kislány együtt játszottak nem messze a falutól a közeli folyó mentén. Odafelé az aszfalt égette a talpukat, és még akkor sem fordultak vissza cipőért, amikor letértek az útról, a föld pedig igencsak szúrós, veszélyes volt az elhajigált üvegszilánkoktól, törött cserepektől. Mintha csak azt játszanák, hogy egy aknamezőn lépkednek, óvatosan haladtak le a földútról és ugrottak át a fűbe, ahonnan versenyt futottak a folyópartig, az erőfeszítéstől szakadozva fel-felnevettek. A nap eközben hol eltűnt, hol előbújt, végül hosszabb időre beborult az ég. Elfáradtak, és lassan haladtak tovább a folyó mentén, egyre messzebb a falutól, a fejükben meg sem fordult, hogy akár elveszhetnek.

Egy fűzfa mellett játszottak, amikor egy pillangó repült ki a fa törzse mögül. Amint a gyerek észrevette, nem figyelt többé a szomszéd kislányra. Tekintetét a piros foltokkal tarkított pillangóra szegezte, és hol elvesztette, hol megtalálta, utánarohant, de hiába. A kislány tovább beszélt hozzá, de ez nem hozta többé lázba, sem a folyó zúgása, csakis a pillangóra koncentrált, mert meg akarta ölni. Ügyetlenül ugrált, a kislány elhallgatott, hiába is beszélt volna, majd a gyerek egy gyors és véletlen mozdulattal a tenyerébe fogta és az ujjaival összemorzsolta. A folyó újra zúgni kezdett, madarak csiripeltek és a szürke ég alatt egyre erősebben fújt a szél. A kislány bután nézte a tetemet, a gyerek elégedetten mutatta amit idáig kergetett, mire a szél kifújta a kezéből, és ő abban a pillanatban utánaeredt. Sehol sem látta a pillangót, a kislány egyre türelmetlenebb lett és szólt, hogy esni fog, menjenek. Ekkor a gyerek hirtelen viszketést, fájdalmat érzett a bal karján, és mikor meglátta, teljesen megdermedt: a karon egy pici seb tátongott, a pillangó feléledt, de hiszen ez nem lehet!, a seb egyre mélyült, és mikorra odacsapott, a pillangó belement. Átrepült a bőrön, bele a sebbe, és most belül a húsban a szárnyait kitárva vereget, hevesen csapkod apró, selymes szárnyaival. A kislány közelebb lép és értetlenkedik, annyira ijedtek, hogy futni sem mernek. Visszafogott gyorsasággal a kislány házukig mennek, a játszótárs kinyitja a kaput, és köszönés nélkül eltűnik az udvarukon lerakott nagy farakás mellett.

Fél kettőre kész az ebéd, de sem előtte, sem utána nem hajlandó megmutatni a sebet. Szinte retteg, eltitkolja amíg lehet. A szülei kedvesen szólnak amikor szedheti a levest, de nekik is feltűnnek szokatlan mozdulatai az asztalnál, mintha félkezű lenne ez a gyerek. Rászólnak, hogy ne szürcsöljön, neki pedig hol eszébe jut a sebe, hol elfelejti, ha viszont megfeledkezik róla, akkor boldogan eszeget. Ahogy elfogy a húsleves, és már az anyja is leült, hogy egyen, a gyerek egy szelet kenyér után nyúl. Apja észreveszi a karját, innentől összefolynak az emlékek és a színek. A kerti csapnál igyekeznek megtisztítani a sebet, nyomkodják a karját, mert ki kell jönnie a gennynek, még néhány fűszálat is kinyomnak, idegesen szitkozódnak, amiért nem szólt előbb.

Úgy látszik, hogy tiszta a seb, nem jön ki több mocsok és szenny. A pillangó sehol.

Este fél tizenegy felé jár az idő, amikor a gyerek felébred. Látja, amint kinyitja a bejárati ajtó vacak, fém kilincsét, de nem érzi, hogy hideg. Újra mezítláb van, most az éjszakában, végigsétál a délelőtti úton. Nem fog fel semmit, nem érez, csak látja a házakat és hallja a kutyákat, még egy németjuhászt el is képzel, a nyaka mintha kicsavarodna. Akkor ugrik fel, amikor az aszfaltot a törött szilánk és cserép váltja, és látja egy pillanatra a pillangót, de csak egyszer. Rálépett egy tégla törmelékére, és ekkor ébred fel. Visszarohan az úton, a kutyák a kerítések mögül nem hagyják abba az ugatást, az utcalámpák fényében hamar hazajut.

Másnap még hisznek neki, aztán soha többet nem. A seb beforrt, és a heg még mindig fáj, ez évtizedek múlva is így lesz. Miközben izgatottan mesél szüleinek reggel, egy keresztespók egy pillangót kerített csapdába, és megette az ablaküvegen.

 

Pillangó-defektus

Fél tizenegy felé járt az idő, amikor a gyerek és a szomszéd kislány együtt játszottak nem messze a falutól a közeli folyó mentén. Odafelé az aszfalt égette a talpukat, és még akkor sem fordultak vissza cipőért, amikor letértek az útról, a föld pedig igencsak szúrós, veszélyes volt az elhajigált üvegszilánkoktól, törött cserepektől. Mintha csak azt játszanák, hogy egy aknamezőn lépkednek, óvatosan haladtak le a földútról és ugrottak át a fűbe, ahonnan versenyt futottak a folyópartig, az erőfeszítéstől szakadozva fel-felnevettek. A nap eközben hol eltűnt, hol előbújt, végül hosszabb időre beborult az ég. Elfáradtak, és lassan haladtak tovább a folyó mentén, egyre messzebb a falutól, a fejükben meg sem fordult, hogy akár elveszhetnek.

Egy fűzfa mellett játszottak amikor egy pillangó repült ki a fa törzse mögül. Amint a gyerek észrevette nem figyelt többé a szomszéd kislányra. Tekintetét a piros foltokkal tarkított pillangóra szegezte, és hol elvesztette, hol megtalálta, utánarohant, de hiába. A kislány tovább beszélt hozzá, de ez nem hozta többé lázba, sem a folyó zúgása, csakis a pillangóra koncentrált, mert megakarta ölni. Ügyetlenül ugrált, a kislány elhallgatott, hiába is beszélt volna, majd a gyerek egy gyors és véletlen mozdulattal a tenyerébe fogta és az ujjaival összemorzsolta. A folyó újra zúgni kezdett, madarak csiripeltek és a szürke ég alatt egyre erősebben fújt a szél. A kislány bután nézte a tetemet, a gyerek elégedetten mutatta amit idáig kergetett, mire a szél kifújta a kezéből, és ő abban a pillanatban utánaeredt. Sehol sem látta a pillangót, a kislány egyre türelmetlenebb lett és szólt, hogy esni fog, menjenek. Ekkor a gyerek hirtelen viszketést, fájdalmat érzett a bal karján, és mikor meglátta teljesen megdermedt. A karon egy pici seb, a pillangó feléledt, de hiszen ez nem lehet, a seb egyre mélyül, és mikorra odacsap a pillangó belement. Átrepült a bőrön, bele a sebbe, és most belül a húsban a szárnyait kitárva vereget, hevesen csapkod apró, selymes szárnyaival. A kislány közelebb lép és értetlenkedik, annyira ijedtek, hogy futni sem mernek. Visszafogott gyorsasággal a kislány házukig mennek, a játszótárs kinyitja a kaput és köszönés nélkül eltűnik az udvarukon lerakott nagy farakás mellett.

Fél kettőre kész az ebéd, sem előtte sem utána nem hajlandó megmutatni a sebet. Szinte retteg, eltitkolja amíg lehet. A szülei kedvesen szólnak amikor szedheti a levest, de nekik is feltűnnek szokatlan mozdulatok az asztalnál, mintha félkezű lenne ez a gyerek. Rászólnak, hogy ne szürcsöljön, neki pedig hol eszébe jut a sebe, hol elfelejti, ha viszont megfeledkezik róla akkor boldogan eszeget. Ahogy elfogy a húsleves, és már az anyja is leült, hogy egyen, a gyerek egy szelet kenyér után nyúl. Apja észreveszi a karját, innentől összefolynak az emlékek és a színek. A kerti csapnál igyekeznek megtisztítani a sebet, nyomkodják a karját, mert ki kell jönnie a gennynek, még néhány fűszálat is kinyomnak, idegesen szitkozódnak, amiért nem szólt előbb.

Úgy látszik, hogy tiszta a seb, nem jön ki több mocsok és szenny. A pillangó sehol.

Este fél tizenegy felé jár az idő, amikor a gyerek felébred. Látja, amint kinyitja a bejárati ajtó vacak, fém kilincsét, de nem érzi, hogy hideg. Újra mezítláb van, most az éjszakában, végigsétál a délelőtti úton. Nem fog fel semmit, nem érez, csak látja a házakat és hallja a kutyákat, még egy németjuhászt el is képzel, a nyaka mintha kicsavarodna. Akkor ugrik fel, amikor az aszfaltot a törött szilánk és cserép váltja, és látja egy pillanatra a pillangót, de csak egyszer. Rálépett egy tégla törmelékére és ekkor ébred fel. Visszarohan az úton, a kutyák a kerítések mögül nem hagyják abba az ugatást, az utcalámpák fényében hamar hazajut.

Másnap még hisznek neki, aztán soha többet nem. A seb beforrt, és a heg még mindig fáj, ez évtizedek múlva is így lesz. Miközben izgatottan mesél szüleinek reggel, egy keresztespók egy pillangót kerített csapdába, és evett meg az ablaküvegen.

Zakatoló élet

A vasútállomás, és a palotakerti megálló között születtem, a gödöllői HÉV első kocsijában. A szüleim már nagyon vártak, két éve voltak házasok, és jól berendezkedtek az egyik bal oldali négyes ülésen. Szomszédaink balról és jobbról is, mind nagyon kedves emberek, bár voltak köztük nézeteltérések, amiket kénytelenek voltunk hallgatni utazás közben. Két hét telt el úgy, hogy nem veszekedtek, ugyanis az orvos, aki a Palotakertnél szállt fel, figyelmeztette a szüleimet, hogy egy kis lyukkal születtem a szívemen, aminek idő kell, hogy magától benőjön. Mire a Szabadság térre értünk, kikerültem a pólyából, de mivel folyton sírtam, a mögöttünk lévő biciklitároló részen ülők egyike azt tanácsolta anyámnak, hogy adjon nekem kamilla teát, attól majd megnyugszom. Valóban ez történt, de azzal a mellékhatással, hogy a mogyoródi megállóig szanaszét ázott a textilpelenka.
Később az első kocsiból több családdal is jóban lettünk, és lettek barátaim. Mogyoród és Szilasliget között rettenetesen rázkódott a HÉV, és apám számítógépe folyton lefagyott, míg én mellette, a többi utas lábánál legóztam hol egyedül, hol a többi ülésről átmászott barátaimmal. Az új felszállók idegeit leginkább az borzolta, mikor beleléptek egy szúrósabb építőkockába, vagy szanaszét hagytam a matchbox autóimat. Anyám szenvedélye eközben a tájfutás, és az első kocsitól kezdve az utolsóig futott, legtöbbször a szerelvényen voltak kijelölve a pontok, de volt, amikor nehezítettek és a megállótól akár tíz-húsz méterrel arrébb is el kellett futnia. Apám az elején még figyelte a vonat ablakából, de hamar megunta.
– Nincs unalmasabb sport, mint a tájfutás – mondta és újra elszállt a gépe, miközben anyám tájfutáson szerzett érmei a poggyásztartóról lógtak a feje fölé.
Pár év múlva elváltak, anyám messzebbre futott a kelleténél.
Mire Kerepesre értünk, apámmal maradtam a négyes ülésen, nem ültek mellénk hosszabb időre. Ekkora már nemcsak nekem, de az összes utasnak lett számítógépe, sőt mindenkinek fülhallgató lógott a füléből, amit mobiltelefonokra csatlakoztattak és zenét hallgattak. Nagyanyám, aki rendszeresen aggódott telefonon keresztül, hogy utazás közben járok-e templomba, úgy jellemezte ezt az elektronikai fellendülést, hogy itt már Amerika van. Kinéztem az ablakon, de én csak a kistarcsai megállót láttam.
A gyerekkori barátok közül nem sokan maradtak, egészen pontosan egy volt közülük, akivel megmaradt a jó viszony. Tizenöt éves koromban elmentünk a harmadik kocsiba bulizni, ahol sok ismerőst láttam az első kocsiból. A vonat zakatolása felerősödött a sok alkoholtól, a legtöbben a csomagtartókon húzódzkodtak, vagy lányokat próbáltak feltuszkolni a rácsra, hogy felmenjenek utánuk és együtt aludjanak. A legózást felváltotta a sörözés, és amikor a HÉV a Kistarcsai Kórháznál megállt, visszatámolyogtam az első kocsiba. Apám horkolásától senki sem tudott aludni, így szinte rögtön lebuktam, sokáig nem is mehettem a harmadik kocsiba.
Miután leérettségiztem és felvettek az egyetemre, alig jártam haza a bal oldali négyes ülésre, ahol jobban belegondolva, már húsz éve nem is volt megpucolva az ablak. Cinkotára érve lerobbant a vonat és átszállás közben találkoztam későbbi feleségemmel, két gyermekünk született. Az esküvőt már a másik HÉV-en tartottuk, az összes utas hivatalos volt a lagzira.
Már lediplomáztam, de nem találtam munkát, feleségem pedig gyesen volt a gyerekkel, amikor óriási szerencse ért. Olasz turistákkal találkoztam, akik Cinkotán – vagy, ahogy ők mondták „csinkótán” – szálltak fel, de eltévedtek és mivel az egyetemen angol szakon végeztem, nemcsak szót értettem velük, de vállaltam, hogy leszek az idegenvezetőjük. A pénz mindenképp jól jött, így elköltözhettünk a negyedik kocsiba, az ötödik kocsihoz közelebb lévő biciklitárolóra, ahol az egész család kényelmesen elfért. Egészen a budapesti végállomásig, az Örs vezér térig ott laktunk.
A végállomás rettenetesen nyomasztott. A gyerekek felnőttek és leszálltak, ahogyan apámtól is búcsút kellett vennem, de ő az Örstől egész más irányba ment. Anyám azóta is fut. A gyerekeknek sikerült lakást találniuk, az egyiknek Budán, a másiknak a Kossuth Lajos tértől nem messze, a Balassi Bálint utcában, mi pedig pár megállóval később visszaköltöztünk egy négyes ülésre. Feleségem sírt, mikor el kellett búcsúzni tőlük, én pedig némán fogtam a kezét, miközben becsukódott a HÉV ajtaja, és elindult visszafelé oda, ahonnan indultunk. Emlékszem, csak meredtem magam elé, és még erősebben szorítottam a feleségem kezét, mikor nagyokat kattogott a vonat és zötykölődni kezdtünk, miközben recsegett a hangosbemondó.

Zakatoló élet

A vasútállomás, és a palotakerti megálló között születtem, a gödöllői HÉV első kocsijában. A szüleim már nagyon vártak, két éve voltak házasok, és jól berendezkedtek az egyik bal oldali négyes ülésen. Szomszédaink balról és jobbról is, mind nagyon kedves emberek, bár voltak köztük nézeteltérések, amiket kénytelenek voltunk hallgatni utazás közben. Két hét telt el úgy, hogy nem veszekedtek, ugyanis az orvos, aki a Palotakertnél szállt fel, figyelmeztette a szüleimet, hogy egy kis lyukkal születtem a szívemen, aminek idő kell, hogy magától benőjön. Mire a Szabadság térre értünk, kikerültem a pólyából, de mivel folyton sírtam, a mögöttünk lévő biciklitároló részen ülők egyike azt tanácsolta anyámnak, hogy adjon nekem kamilla teát, attól majd megnyugszom. Valóban ez történt, de azzal a mellékhatással, hogy a mogyoródi megállóig szanaszét ázott a textilpelenka.
Később az első kocsiból több családdal is jóban lettünk, és lettek barátaim. Mogyoród és Szilasliget között rettenetesen rázkódott a HÉV, és apám számítógépe folyton lefagyott, míg én mellette, a többi utas lábánál legóztam hol egyedül, hol a többi ülésről átmászott barátaimmal. Az új felszállók idegeit leginkább az borzolta, mikor beleléptek egy szúrósabb építőkockába, vagy szanaszét hagytam a matchbox autóimat. Anyám szenvedélye eközben a tájfutás, és az első kocsitól kezdve az utolsóig futott, legtöbbször a szerelvényen voltak kijelölve a pontok, de volt, amikor nehezítettek és a megállótól akár tíz-húsz méterrel arrébb is el kellett futnia. Apám az elején még figyelte a vonat ablakából, de hamar megunta.
– Nincs unalmasabb sport, mint a tájfutás – mondta és újra elszállt a gépe, miközben anyám tájfutáson szerzett érmei a poggyásztartóról lógtak a feje fölé.
Pár év múlva elváltak, anyám messzebbre futott a kelleténél.
Mire Kerepesre értünk, apámmal maradtam a négyes ülésen, nem ültek mellénk hosszabb időre. Ekkora már nemcsak nekem, de az összes utasnak lett számítógépe, sőt mindenkinek fülhallgató lógott a füléből, amit mobiltelefonokra csatlakoztattak és zenét hallgattak. Nagyanyám, aki rendszeresen aggódott telefonon keresztül, hogy utazás közben járok-e templomba, úgy jellemezte ezt az elektronikai fellendülést, hogy itt már Amerika van. Kinéztem az ablakon, de én csak a kistarcsai megállót láttam.
A gyerekkori barátok közül nem sokan maradtak, egészen pontosan egy volt közülük, akivel megmaradt a jó viszony. Tizenöt éves koromban elmentünk a harmadik kocsiba bulizni, ahol sok ismerőst láttam az első kocsiból. A vonat zakatolása felerősödött a sok alkoholtól, a legtöbben a csomagtartókon húzódzkodtak, vagy lányokat próbáltak feltuszkolni a rácsra, hogy felmenjenek utánuk és együtt aludjanak. A legózást felváltotta a sörözés, és amikor a HÉV a Kistarcsai Kórháznál megállt, visszatámolyogtam az első kocsiba. Apám horkolásától senki sem tudott aludni, így szinte rögtön lebuktam, sokáig nem is mehettem a harmadik kocsiba.
Miután leérettségiztem és felvettek az egyetemre, alig jártam haza a bal oldali négyes ülésre, ahol jobban belegondolva, már húsz éve nem is volt megpucolva az ablak. Cinkotára érve lerobbant a vonat és átszállás közben találkoztam későbbi feleségemmel, két gyermekünk született. Az esküvőt már a másik HÉV-en tartottuk, az összes utas hivatalos volt a lagzira.
Már lediplomáztam, de nem találtam munkát, feleségem pedig gyesen volt a gyerekkel, amikor óriási szerencse ért. Olasz turistákkal találkoztam, akik Cinkotán – vagy, ahogy ők mondták „csinkótán” – szálltak fel, de eltévedtek és mivel az egyetemen angol szakon végeztem, nemcsak szót értettem velük, de vállaltam, hogy leszek az idegenvezetőjük. A pénz mindenképp jól jött, így elköltözhettünk a negyedik kocsiba, az ötödik kocsihoz közelebb lévő biciklitárolóra, ahol az egész család kényelmesen elfért. Egészen a budapesti végállomásig, az Örs vezér térig ott laktunk.
A végállomás rettenetesen nyomasztott. A gyerekek felnőttek és leszálltak, ahogyan apámtól is búcsút kellett vennem, de ő az Örstől egész más irányba ment. Anyám azóta is fut. A gyerekeknek sikerült lakást találniuk, az egyiknek Budán, a másiknak a Kossuth Lajos tértől nem messze, a Balassi Bálint utcában, mi pedig pár megállóval később visszaköltöztünk egy négyes ülésre. Feleségem sírt, mikor el kellett búcsúzni tőlük, én pedig némán fogtam a kezét, miközben becsukódott a HÉV ajtaja, és elindult visszafelé oda, ahonnan indultunk. Emlékszem, csak meredtem magam elé, és még erősebben szorítottam a feleségem kezét, mikor nagyokat kattogott a vonat és zötykölődni kezdtünk, miközben recsegett a hangosbemondó.

 

Kiskocsis forradalom

Egy nyugdíjas testvérpár, Erzsike és Mari lihegve nézett szét az Alkotmány utcában, hogy átmehessenek a túloldalra. Mindketten aggódtak, és rikácsoló hangjukon egymást hibáztatták, amiért ugyanúgy eltévedtek, mint tavaly. Mari pár perccel ezelőtt még megesküdött volna rá, hogyha leszállnak a kettes villamosról, rögtön mehetnek is egyenesen a Néprajzi Múzeum bejáratától balra, aztán a következő utcán jobbra. De a Honvéd utca elbizonytalanította őket és minden negyedik percben, amikor levegő után kapkodva Erzsikének meg kellett állni, Mari a végsőkig bizonygatta igazát. Az egyik ilyen pihenő után, ahogy tovább húzták maguk után gurulós szatyrukat, rögtön meg is álltak. Egy darab burgonya gurult végig a járdán. Nagyot nyeltek izgalmukban, Erzsike rögtön el is fáradt, de Mari kiszúrt a távolból két velük egyidős nőt.

– Ezek is onnan jönnek! – kiáltott fel hangosan Mari, Erzsike meg csak nézte a krumplit, amit ragyogóan bearanyozott a szombat délelőtti napfény.

A krumplit nem vették fel az utcáról, ott hagyták jelzésképpen, hogy utat mutasson a többi nyugdíjasnak és különböző szociális segélyekből élőknek, akik a szombati krumpliosztásra jöttek. A Szemere Utcai Általános Iskola udvarán több mázsa krumpli várta Erzsikét, Marit, és a többi arra jogosultat. Mindenki kocsival érkezett, méghozzá a legkülönfélébb szekerekkel és hintókkal, tuningolt gurulós szatyrokkal. Mindenki húzott maga után egy kiskocsit, de volt aki babakocsival jött, sőt egy család elhozta az egyik nagyobb üzletlánc bevásárló kocsiját, amiben könnyedén hazatolták a huszonkét kiló krumplit. Csak négyszáz forint kellett, és egy nyugdíjas igazolvány.

Miután beálltak a sorba , Erzsike és Mari újra veszekedni kezdtek, hogy miért nem indultak el előbb. Mari szerint Erzsike túl sokáig kente a májkrémet reggel a kiflire, Erzsike pedig azért élcelődött rekedtes hangján, mert Mari túl sokáig öltözködik a fürdőszobában. Mire sorra kerültek, és befizették volna a pénzt, elmondták nekik, hogy azt majd a teherautónál kell, itt csak az igazolványt mutassák. Mindketten kaptak egy sorszámot és beálltak az újabb sorba.

– Azért milyen sok kocsijuk van ezeknek – mondta Erzsike. Mindketten türelmesen nézegették a kiskocsikat a többi ember kezében, egyiket másikat összehasonlították a sajátjukkal. Láttak sokkal nagyobb teherbírású kiskocsikat is, ilyenkor egy időre elhallgattak.  

– Csak el ne vesszen  – mondta Mari.

– Micsoda? – kérdezte Erzsike.

– Hát ez a kis cédula – válaszolta Mari és amennyire az erejéből kitelt, megszorította a sorszámozott papírját. Erzsike nem értett egy szót sem.  

– Sőt, már olyan is van, hogy 3D-s TV – vette ki előttük a sorban fehér fülhallgatóját egy kislány.

– Az érdekes lehet, például, ha jön egy krokodil… – válaszolt a kislány nagyapja. Ezeket csak Mari hallotta, de mostanra már ő is elveszítette a fonalat.

Mikor odakerültek és befizették a pénzt, mindkettőjük kiskocsijába belecsúsztatták a nagy zsák krumplit, Erzsike azzal a lendülettel elindult a teherautó mellett, ki az útra. Egy autó kis híján elütötte, amíg Mari a saját zsákját nézte, ahogy segítenek neki felpakolni. Erzsike visszatért a járdára és várta Marit, miközben a kiskocsijukat maguk után húzó idősek egyre többen érkeztek. Egyetlen ember tűnt ki közülük, mellényben, siltes sapkában és egy nagy zöld szemetest húzott maga után. Aztán Erzsike észrevette, hogy ez az utcaseprő folyamatosan beszél, hol idegenekhez, hol magában. Hiába állt volna közelebb hozzá, akkor sem értette volna, hogy mit mond.

– Majd visszajövök én, mit várakozzak itt, itt söprök már húsz éve, majd visszajövök, ezek itt mind szegények, különben nem állnának itt, akinek milliója van az nem áll itt, ezek itt mind szegények, azért állnak ezek sorba…