Botos Ferenc összes bejegyzése

1949-ben születtem Budapesten, jelenleg is itt élek. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végeztem könyvtár-történelem szakon. Könyvtárosként, tanárként egyetemen, középiskolában, vállalati könyvtárban is dolgoztam. Verseket, haikukat írok, négy versfüzetem jelent meg. Irodalmi folyóiratokban, tematikus újságokban publikálok. Díjaim: „Bólya Péter" díj, 2008. /Napsziget a Művészetekért Alapítvány/, Napút nívódíj, 2016. /Napút Kiadó/, Mátrai Művészeti Napok 2016., 2020. vers, első díj.

HAIBUNOK

 

ÚTON

Elhagyva a tisztást, ahol az egykorvolt érseki kastély úgy simul
az őt ölelő erdőkbe, mint az egykori kolostorok állottak a vadon
és a civilizáció határvonalán, fordul az út a Nagy Gerecse ellapult
kúpja körül, odalent a Vízválasztó völgye hűvös hajnali párába
burkolódzik.
Hirtelen tűnik elő egy kanyarulatban a zömök törzsű fa: gyökerei
összegombolyult fonálként csomózzák a hegyoldalba, a terebélyes
lombkoronában angyalszárnyakon suhan az idő.
Csendben ülsz az öreg hárs illatos ölelésében, faunként borít el
a részegítő virágillat, szinte hallani véled a fa rostjaiban áramló
zöld vér csendes lüktetését az idők mélyéből…

vén hárs hegyélen
sziklákhoz gombolyulva
új ágakat hajt

/Schandl – hárs, Gerecse/
—-

 

PEREGRINUS

az „Éli, éli, lamá szabaktáni” perceiben a homályosuló
retinán feltündökölhet-e még a kezdeti fény, felsírhat-e
az első pillanat…

hallgató szférák
hangok létrafokain
lépdelünk feléd

égi zarándok
holdsugáron sétálva
ne küzdj magaddal

bizony valahol
csillag és Krisztus között
utat vesztettünk
—-

 

(Illusztráció: Lynn Hansen: Sun Through Oak Leaves)

EGY TÖLGY MÍTOSZA (haibun)

 

ősöreg tölgy, te őrt állasz fenyegető klímaváltozás
és terjeszkedő kőbánya szorításában
rostjaidban még diluviális üzenetek futnak az idők
mélyéből
bogarakat és madarakat dajkáló banyafa ágaidon
zöld vértől lüktető lombkorona: egyelőre megküzd
Kálijuga korunk felgyűlő mocskával…

ősöreg tölgy
terebély lombján suhan
angyalszárny idő

pókfonál köt még
hulló levelet ághoz
végső haladék
/Tardosi tölgy, Gerecse/

 

(Illusztráció: Mark Tisdale: Enduring Angel Oak – South Carolina Landscape)

ŐRTORONY

 

/Szepesi Attila emlékezetére/

Betonkockás lakótelep/autóút a szélte-hossza./
Az elveszett ifjúságot/rigófütty talán visszahozza./
mormolom “Parafrázisomat” Szepesi Attila gyönyörű
négysorosa után kullogva:

TALÁN

Gyerekkori akácliget
se lombja már, se széle-hossza.
Lepkéit, rigófüttyeit
talán e négy sor visszahozza.

Igen, gyónom a mindenható Istennek, gyónom neked is Attila: nem vettem tőled végső búcsút. A korral szaporodó “krónikusok” – manapság gyakran használt fogalom – egyikének makacskodása akadályozott meg ebben. Azóta bánom.
Egy óbudai toronyház ablakából valaki messzire látott. Beregszásztól a Szepességig, Budapesttől Ábrahámhegyig, és a Mátráig. És valahol a távolban ott kéklettek a Kaukázus ormai is. Dehogy csak odáig!
A szakrális idő ciklusainak visszatérő messzeségeibe, a szakrális tér közeli-távoli pontjaiba mutatott verseinek és kisprózájának felemelt varázspálcája. Mert valóban az utolsó bölények közül való volt ő. Egy személyben kultúrtörténész, nyelvész, családtörténet kutató, Hamvas Béla és Weöres Sándor nyomába lépő tanító költő, és mester. Költői nyelvezete, igényes formatudása az utóbbihoz hasonlítható gazdagságú, zeneiségű.
Esterházy Péter találó soraiból idéznék: “Szepesi Attila szelíd, kíméletlen alkat. Szereti a szépet, keresi is azt, de ha nem találja: nem találja. Bízik a teremtésben, növényben, állatban, természetben – legkevésbé az emberben”.
Az óbudai toronyház ablakában már nem áll ott egy szemüveges, halk szavú költő, akinek verseiből – az ő szavaival élve – kibomlik egy Kálijuga – táncot járó, pusztuló világ: korunk világa.

 

(Illusztráció: Frank Wilson: Dandelion Hill)

BERDA ÉNEKEK

 

Kóbor kutyák

Úgy ágaskodtak nekem
a patakból előtörve
oly áradó féktelenséggel
hogy mi tagadás, meghökkentem
sőt meg is rettentem kicsinyt
két árva hűségem
reménykedő gyönyörűségem
hogyan adjam néktek
amim nincsen

 

Emlékező sorok

Hegyek titokzatos szépségeket ölelő
karjaiban nyugszol öreg barátom
te kövérségedben kedves emlékű kamasz!
Városok utcáin, Isten ölében ülő
hegyekben és völgyekben kóboroltunk
fáradhatatlanul egykor: most itt pihensz
Aquincum sugárzó romjai közelében
téged idéz a soha nem felejtő, fiatal emlékezet

 

Erdei mise

Töröktől egykor földig rontott
templom kövei között
ma stólás pap mond misét
imádságos csengetés száll
dús lombok felett az égbe.
Közöttünk van Ő, a Fiú, a Lélek
az Úr: egy pillanatra csak
és megbocsáttatnak a világ bűnei…

 

Gyónás Halottak napján

Összegubancolt testű kicsiny apám!
Gyorsan fogyott el a kórházi ágyon
roncsolt tüdőd homályából
kizuhant életed. Mint lila lepke
ült szemeden a láz, és hajnalban
a csillagok lehajoltak hozzád.
Későn kiáltok! csak holt betűk
sorjáznak: lobog egy gyertyaláng

 

Egy festőművésznek

Világok határán
egy árnyékos udvaron
csillagszemű paripák dobrokolnak
bors ökröcske tartja
szarván a holdat
angyalszemű leányok táncolnak
virágfátyluk úszik a levegőben.
Meggyötört arcú férfi
megjelölt kezei tartanak
világszép sorsot

 

Erdőszélen

Lángoló naplemente
a tornác álom homéroszi
köröskörül rozsdálló fenyőfák
Kalüpszó kertje mára megkopott.
A csend koldusai vagyunk
hallgatjuk az eresz csepegését
tücsökzenét a teremtés korából
Isten hangját a csillagok alatt
——-

 

(Illusztráció: Lucy Arnold: Atlas Silk Moth in Guinevere’s Woods)

MISERERE /haikuk/; BÉCSI SÉTA; SZÉPARCÚ ASSZONY

 

MISERERE /haikuk/

karácsonyi dalt
ezüsthang énekelget
aluljáróban

levél fonákján
hasadt kőlapon rejlő
írás: a Neved

hajnali harmat
a harangszó aranya
újra megcsomóz

az égő torony
is megreszket, mielőtt
végleg ledőlne

koszorút formáló
reszkető jázmincsokor
a folyó vizén

port és csillagot
tűhegynyi pontba gyűjtve
ne kezdd el újra

 

BÉCSI  SÉTA

Bécsi  lovak

bécsi lovak, ti gyönyörűek
barnák, feketék, kesék
mikor hangozhat fel újra
patáitok ütemes csattogása
a kis gassékban, ahová
vidám utasaitokkal betértek
a vén dóm mellől, ahol
pikáns illatok lengik körül
színes takarókkal borított
párolgó, megfáradt testetek

Stephansplatz

rejtőző árnyék
fénycsipkés utcák kövén
az alvó koldus

vén tornyok között
bolyong a hold: a mítoszt
álmodja tovább

 

SZÉPARCÚ ASSZONY

széparcú asszony rám találtál
keresztként csontodra faragtál
árnyékomban terhet hordtál
lelkem árnyain táncoltál
mondd, érdemes volt kifeszülni
könnyekkel utadat megjelölni
hetedhét országon át
lepkeszárnyakon repülni…
köszönetet szerelmedért
szóval nem lehet mondani
arcod mélyülő árkaiból
sohasem tudom már megváltani
szép arcú asszony rám találtál
keresztként csontodra faragtál
árnyékomban terhet hordtál
lelkem árnyain táncoltál

——

 

(Illusztráció: Nataclinn:Full page colored pencil landscape)