Tamerlán (részletek)

 

 

Tamerlán egy nagy hősről kapta nevét, ki rengeteg háborút megnyert, miután pedig újra csak győzedelmeskedett, és nyert és győzött örökké, ha végül meg is halt valamikor, az már elvesztette jelentőségét. Tanulság nincs, hacsak az nem, hogy a vereséget nem is mindig szükséges, mint vereséget felfogni. Mert néha bizony jó tagadni: amikor nem egy igazságtól fosztjuk meg vele magunkat, hanem megszerezzük általa ugyanannak az igaznak egy szebbik oldalát.

*

Tamerlán hitt Istenben. Vagy pontosabban: hitt valamiben, amiről azt gondolta, hogy mások szerint az az Isten. Ez a valami nagyobb volt nála, ám ő nem gondolta, hogy ki lenne néki szolgáltatva. Lehet, hogy alá vagyok vetve az akaratának, gondolta, de ha ő teremtett engem, akkor én is a része kell, hogy legyek. És akkor Ő, legalábbis egy része, bizony bennem is meg kell, hogy legyen.

Ez azonban nagyjából azt is jelentette, hogy Tamerlán soha nem tudhat hazudni Istennek. Még ha saját magának próbálna is meg, az is olyan lenne, mintha az Isten szemébe mondaná. Ki van ez találva.

Volt olyan is, hogy csak feküdt az ágyán, és semmire sem gondolt. Ellazította testét lábfejétől a feje búbjáig és csak várt, befelé figyelve, a semmire. Aztán ennek a várásnak vége lett, kinyitotta a szemét és egész arcával elmosolyodott. Valamit elvégzett, amiről nem tudta, micsoda.

Egyszer megmondta a gyóntató papnak, hogy ő most már nagyon szeretne a mennybe menni. Mondta neki a pap, hogy ezzel várjon még. Előbb arra törekedjen, hogy a földön teremtse meg azt a bizonyos mennyországot. Mennyországot, kérdezte Tamerlán, a földön? Azt meg hogyan? Hát a pokol keretei között, gyermekem, mondta a pap és behúzta a függönyt.

*

Történt egyszer s másszor, hogy Tamerlán herceg istentiszteleten tette tiszteletét szülővárosa apátságában. Az áhitat végén az apát feléje nyújtotta Krisztus vérét bor képében, mire Tamerlán: rozé nem volt? Majd fenékig.

Utána rendesen az erdőbe vonult kíséretével, hogy tehetős eszképista módjára vadászatba ölje búját. Ezúttal sem tett másként, még ellenségei esetleges ármányodásaitól sem félve, melyek vadászbaleset képében oly gyakran és közhelyszerűen ejtették áldozatul a királyi arisztokrácia becses tagjait. Az ő bátorsága azonban inkább a gondviselésbe vetett hit, meg a hercegi létből fakadó hedonizmus keveréke volt csupán, mely vakmerőség színeiben játszhatott.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal vette körbe elméjét, miközben menete élén baktatott lován az erdő legjében, amikor pedig hirtelen: sárkány.

Meneküljünk, felség, még nem vett minket észre, suttogta valamelyik hű szolgáló, ki lovával legközelebb állt hozzá. Nem, jelentette ki amaz. Leszállt a lóról, közelebb ment a döghöz, és kivonta kardját. Hol a királylány, kérdezte a herceg, csak úgy rutinból. Erre a sárkány éktelenül elbőgte magát, majd fejét égnek vetve borzalmas lángot okádott. Ebből meg lehetett tudni, hogy nem beszél emberül. Tamerlán hátrafordulva látta, ahogy menekülnek a kísérői, ő meg egyedül marad. A sárkány farkasszemet nézett vele. Most akkor nekimegyek, mondta, és nekiment. Az azonban nagy levegőt vett, és egyetlen hatalmas tűzcsóvával páncéljába olvasztotta a herceget. Zu viel Licht, ejtette ki még ajkai között, majd jobb híján, meghalt.

*

A semmi után a mindent birtokolni, az sok volt neki így egyszerre. És nem úgy sok, hogy hát ez bizony, hanem, hogy túlságosan.

Hogyan lehet a semmit birtokolni, ebbe nem is kell most belemenni, hanem elég az, hogy néha csak azt szabad. Vagy arra van lehetőség. És hogy ezt felválthassa a minden, ahhoz aprólékosnak kell lenni: téglánként bontani le azt, ami téglánként emeltetett. Hiszen a rombolás mást nem is hozna, mint bánatot.

Tamerlán ezt nem annyira tudta, mint inkább érezte, illetve tudta ezt annyira, amennyire megérzése tudni engedte. Érzés és tudás, jutott néha eszébe: talán nem is különb egymástól. Hallgatni egy megérzésre az annyi, mint hinni benne, tudni valamit meg annyi, mint valaminek a tudásában hinni.

Hinni vagy nem hinni, dobta föl a labdát, ha ez a két lehetőség adott, akkor jobb hinni, még ha csak a tudásban is. Persze az ideális az volna, ha ugyanekkora erővel a hitben is lehetne, az egyensúlyt megtalálva, hinni tudni. Akkor lenne nagyon jó.

*

Az ég nagyon kék volt, és a föld nagyon sárga. Tamerlán tíz évig a sivatagban. Vagy harminc? Hosszú hadjárat, mely végül megmaradt a hosszútávú eredménytelenségben, ugyanakkor a résztvevők személyes fejlődése, akár számukra látható, vagy éppen rejtett voltában, nagy utat járt be. Így a hercegé is, ahogy fáradtságtól remegő kezében tartotta kardját, mikor eszébe jutott valami, mégpedig hogy neki ezzel biztosan van még dolga. Már a kardozással. Ez így csak halvány sejtelem volt, bölcsesség szilárdsága meg nem keményíté. Tamerlánt ugyanis kezdetben a bölcsességhez csupán plátói szerelem fűzte, ami miatt élete jó részében bűnözött is ezt-azt. Olykor meglehetős komoly dolgok is száradtak lelkén, melyek épp e hiányosság miatt sokáig nem is nyomasztották különösebben, ám nyugodtan állítható az is, hogy voltak jó pillanatai. Például mi más is juthatott volna eszébe erről a kardról, küzdelmei jelképéről, mint az, hogy ő, a Tamerlán, változásra született?

 

 

 

(Illusztráció: drgtl)

Szépség: eszmény

A gomolyfelhő magát esőcseppnek képzeli

A levelek suttogva mormolják az igéket.
A toboz begurul: – Túl szakrális ez az ének!
Egy törzs a villámlástól megreccsen.
Az öreg fa kidől.
Siratja a tó csendben.
A parton halat eszik a sirály.
A szél a lombbal szóba áll.
S folyik a tudat! A világnagy párbeszéd.
Valami gonosz erő bűzlik. Hogy esne szét!
Nemcsak virágokból áll a nép.
De legalább szombatunk ne zúzza szét!
S beszippantja a hálaadást az ég.
Az elme álmos: elég!
S a fűben egy árny a csigaházra lép.

A kamrában megnyikordul a törött szekrény.
Bezárkózott a szépségeszmény.

(Illusztráció: Charley Harper: Mystery of the Missing Migrants, 1990)

Őszbe tapadt falevéllánc néz szemembe télen

Őszbe tapadt falevéllánc néz szemembe télen

harmatkabát csúcspontjain, északon és délen

ökörnyál szárad két ujjam közé

papírmasé bújik üveghíd mögé

 

zug a tél, elbújok, mögöttem a bánat

a barlanglény szemezve magára várat

keresztfa reccsen, kismadár riad

szétnézek, mégis eltalál nyilad

 

szörny, te örök oltóanyag, nem hagysz békén

öntudatlan áldozatod szúrós, félénk

tüskéd ragad belé s beléd vére

szédülsz s megtorpansz a hegyre érve

 

nem láttam, elestem és elért a bánat

ruhaujjamba kapott a szörnyű állat

kivájta magának szebbik énem

falevél rezzen az őszi télen

 

(Illusztráció: Niki Bowers: November Starlings)

Cikázva lehullottak a csillagok az égről…

 

Cikázva lehullottak a csillagok az égről. Nagy, fehér csigaházak simultak a földhöz, lábuknál keskeny fényszegély szűrődött ki. Sűrű sötétség paplanja borult a világra, a fehér dunyhás buckák egyike alatt kuporgott Rezső és Ingrid. Épp vacsoráztak az apró és meleg odúban, halkan beszélgetve, hogy a kint járkáló őslényeket és hüllőket ne csalják oda. Rezső csipkebogyós habkrémbe harapott éles párducfogaival. A fehér habot könnyen átszúrták a hegyes fogak, nyomukban vörös csipkebogyókrém folyt már-már le az állán. De épp időben nyalta le rózsaszín nyelvével. Érezte, hogy Ingrid követi a cseppet tekintetével, így a szemébe nézett és elmosolyodott. A vénuszi őzikelány kissé szégyenlősen viszonozta mosolyát. Zsenge mángoldot ropogtatott kis ferde fogaival.

– Én nagyon tisztelem a pantomimeseket. … – mondta elgondolkodva.

– Csak ők érzik át igazán, milyen fentragadni a széttördelt dimenziók éles hálóján.

– Talán még a világot szövő Pókanyót is ismerik. – mondta huncutul Rezső.

– Tapasztalt, tekintélyes, de mindenki által szeretett, melegszívű és bölcs lény. Mindezt persze csak akkor és addig tudta magáról, ha Ingrid ragyogó szemébe nézett. De neki ennyi elég is volt.

Kint nyávogott egyet egy morcos vasmacska. Ez azt jelentette, hogy egy újabb lény megvilágosodott. Olyan érzés volt ez a dögnek, mintha visszafelé simogatnák. És már el is viharzott egy szakadt, kék Ikarus, rajta a felirattal: Nirvana Expressz. Jéghegyszerű panelház élével szemben volt a megálló. Aki fel akart szállni odaállt, egyhegyűséggyakorlatot végezve az épület élére koncentrált és az egyre szélesedő él felé sétált. Közeledve kiszélesedett az él, kinyílt a fényes ajtó, a Nirvana Expressz fedélzetén állt. Ott ült a bodhiszattvákkal együtt a foltos, barbie-s rágóval összeragasztott ülésen…akár egy tanulmányi kirándulás. A jegyet pedig mosolyogva lekezelte Jézus, a kaller. Új reklámfelirat virított a busz oldalán: Gate kapuszervíz. Néha a csillagkaput is meg kell olajozni.

Eközben a párduc és az őzike összekucorodtak a meleg és otthonos szivkamrában. Csukott szemmel nézték a plafont. Szerették az absztrakt, örömteli szokásokat. Egyszerre voltak beleszövődve ebbe a dimenzióba és az álomtérbe. Minden pislogással váltották szemhártyájukat. Másik életükben földi férfi és nő voltak. Elég furcsa, ember nevű lények. Erről azt kell tudni, hogy saját korlátai határozzák meg, kötélként szorítják össze, építőkockaként felépíti magát a keretekből, egyre inkább megkeményedik a váz, mígnem saját meszes teste fogságába esik és képtelenné válik utazni, látni a lét hálói között. Szomorúságukban szegény lények elhiszik, hogy csak ez a létsík van. Így kevésbé fájnak a rabláncok.

Ezen a havas, téli éjszakán mindannyian gyermekként, önfeledten álmodtak. Szuszogó légzésükkel áramlott a mindent betöltő űr, egy ütemre: szívdobbanásukra. Folyékony lüktetésbe, ami mindenen átfolyt, békével megtöltve a lények üres szívének terét.

Egy hajléktalan mikulássapkában csikkezett a panelházak előtt, a remegve izzó utcalámpafény alatt.

Csendben mosolygott… mert ő Felébredett.

 

 

 

(Illusztráció: Michael Lang)

Mint őszinte ember…

Idegesít saját létem,
Szokásos ez most, úgy vélem,
kamasz-
panasz.

Szó sincs itt depresszióról,
Csak lányos impressziókról,
igaz,
vigasz…

Egy az ajak, aztán a fej…!
Forró kobak, jaj, hideg lel
–aszály
a száj.

Nyugalomban figyelmeztet,
Okítgat és fegyelmezget,
de jaj,
de haj!:

Előbb szólok, mint gondolok
–ez ebben a szemét dolog–
s magam-
ra hagy

Arcom, szemem, fülem és szám.
Ne szólj, nézz, próbálj hatni rám,
szelíd
szülém:

A kamasz nem elmebeteg,
S pár perc múlva elrebeg egy
bocsi
bocsit.

Gyula, 2017. aug. 31.

(Illusztráció: Whooli Chen)

Irodalmi és Társadalmi Portál