Május negyedikén, egy keddi estén lépett fel egy Rosa Parksról elnevezett győri, és egy napsütéses glasgow-i napról elkeresztelt philadelphiai zenekar Budapesten, a Dürer-Kert nagytermében. A széltébe-hosszába felvázolt kordináták izgalmas estét ígértek...

Simonból fröcsög az irónia, Julia közben úgy énekel kontrasztnak, mintha nem vágná, hogy miről van szó, közben pedig megy a középutas, közhelyes rockzene. Maximális érzelmesség, maximális iróniával. A téma tinisen komolytalan, viszont az érzelmi dagályt nem sérti az irónia, inkább csak keretezi.

A Kispál és a Borzzal egy olyan zenekart veszít el az ország, amelyik a Tankcsapda és az Ákos mellett a harmadik hosszú időn keresztül tömegeket megmozgató zenekar volt az utóbbi két évtizedben, de az egyetlen a három közül, amely bírt egyfajta érzékenységgel, magával és és úgy az egész országgal szemben is.

(popfebruár)

A Shining – milyen jó név!, főleg így tavaszra - egy olyan lemezt tett le az asztalra, ami kibújik mindenféle összehasonlítás alól: „Ki a technikásabb? Ki szólózik nagyobbat? stbstb” Nincs is szükségük ezekre méricskélésekre, mert csak simán egyel magasabb szinten játszanak a metálbandák jó részénél, a jazzhez képest pedig annyira más dimenzióban, hogy az irányban is felesleges lenne colstockozni.  

A Beach House, és a többi hasonlóan bénán szóló szobazenekar egészen más, bensőséges harmadik évezredet mutat, mint a futuristára fantáziált, sci-fik meg mindenféle kraftwerkek ihlette jövőkép. Az indie - minden ellentmondásával együtt - úgy lett az évezred első domináns irányzata, hogy – az internetnek köszönhetően - nem kellett feladnia az idézőjeles és az időzőjel nélküli függetlenségét. Felvetődik a kérdés: a punkzene után maradt romokon szerveződő, és mára kiteljesedő indie volna az elégtétel a kapitalizmus által bedarált zenekaroknak – és itt akár a Beatlesre is gondolhatunk -, és magának a rockzenének?
 

Az ÚjNautilus 2009-ben induló zenerovatának szerzője az év végének közeledtével hátratekintett és hagyta hogy egy mindent átfogó pillantásban sűrűsödjék mindaz, ami ennek a visszafogottságában kacér esztendőnek az esszenciáját jelentette könnyűzenében. Majd, mint napfogyatkozás idején a primitívek, szemét összébb hunyorítva tett kísérletet a popzene elmúló évtizede fantomképének felrajzolására.

Nem tudom. Mindenesetre koncertre el kell menni, - és mindig máshová, hogy később minél kevésbé gerjedjenek össze az élmények - mivel, ha elénk jön az áhított előadó, akkor pont a turné érzése veszik el, az egyszeriség: hogy ma ott vagyunk mi is, ahol a zenekar, csak akkor, azon estén, és másnap úgy hagyjuk el a várost, hogy nem tudjuk mikor – talán sosem – jövünk vissza. Ha azonban visszamegyünk egyszer, akkor a zenekar úgy jön értünk - ahogy előzőleg mi tettük értük - ahogy otthagytuk. Most éppen Varsóban.