Kedves gyerekek, bácsik, nénik, munkanélküliek, szociális segélyre szorultak, gyeden lévő kismamák, olyanok akiknek van állásuk, meg olyanok, akik annak ellenére, hogy van állásuk, még dolgoznak is, meg olyan emberek, akiknek van állásuk, dolgoznak és akár még fagyit is esznek unsoweiter unsofort, és a semmiképpen ki nem hagyható egyéb értelmes élőlények, akik minden viszontagságai ellenére ismerik, és legalább megértik a magyar nyelvet, mert ugyebár egyáltalán nem kötelező beszélni tudnia annak, aki ért, habár bizonyára elkerülhetetlen, hogy aki egy nyelvet megért, az adott nyelven többé- kevésbé értelmes, épkézláb mondatokat is képes legyen összeszerkeszteni, kivéve, ha az illető néma, illetve akkor is csak a beszédben nem képes ennek az egységnek a megfogalmazására, és mikor azt mondtam az előbb, hogy nem tud egy mondatot összeszerkeszteni, akkor bizony ennek tükrében nem állítottam megfelelő bizonyítékokkal alátámasztva, hogy az ember, amelyik beszélni nem tud fizikai jellegű problémák miatt, az elméjében sem képes, akár hibátlan struktúrájú mondatot alkotni. 

Módosítószók, hogy halljál

Éppen örülni kezdett a jó időnek, amikor meghallotta az első esőcsepp koppanását a háztetőn. Néhány másodperc múlva már kicsiny jégdarabok is potyogtak, hangjuk olyan volt, mint egy megzavarodott óra sebes ketyegése: tikk-takk-tiktikk-tatatakk. Ez a szokásosnál is jobban lehangolta most, az anyja azzal magyarázta idegenkedését az égi küldeményektől, hogy nyári gyerek, napsütésben jött a világra. Az eső földszagot hozott, szimatolni kezdett utána, orrlukai kitágultak, mint egy lónak: a föld erős, mély zihálása megnyugtatta. Anyja kikiáltott érte, hálásan szedte befelé a lábait, szeretett volna bezárkózni a szobájába, feltenni valami vidám zenét, csak ezt a szüntelen kopogást ne hallja, de az anyja megfogta a karját, mikor meglátta, magához vonta szelíden, hogy véletlenül se essen el.

Nyolc óra is elmúlt már. Bekapcsolta a tévét. Valami kórházsorozatot vetítettek. „Jó lesz ez...” – gondolta. A konyhába ment, elővett egy zacskó kukoricát, hogy kipattogtassa. Míg várt a mikró előtt, azon tűnődött, vajon hol veszett el a férfi. Hiszen csak a szerkesztőségbe ment, azt mondta, semmiség az ügy, utána felugrik. Ez már három és fél órája volt. Ha eddig nem jött, talán már nem is fog. Végül is nem baj, ha csak az ünnep után tudja odaadni neki az ajándékát...
Leült az ágyra, ölébe vette a kukoricát, s majszolni kezdte. Egyik sorozat, másik sorozat. Rossz kedve volt.
Tíz óra felé járhatott, mikor végül megszólalt a csengő.
Előkereste kulcsait, s kiment, hogy kaput nyisson.
– Szevasz! – köszönt a férfi, és átölelte. – Nem zavarlak?
– Nem, csak tévét nézek, de úgyis unom.
– Jól van akkor – hangzott a válasz, s a férfi fölrobogott a lépcsőn, bezúdult a lakásba, megállíthatatlanul, mint az árvíz, amely nekifeszül az ablakoknak, súlyával betöri őket, s hirtelen tele lesz vele a szoba. A könyvespolchoz ment, mustrálni kezdte.
– Ezek jók – mondta. – Mindet olvastad?
– A legtöbbjét, igen.

 Lajos Krisztián tiszteletére

A hulló zimankó Lali vállain cseppfolyóssá vált. Egyre csak húzogatta az öngyújtó forgófejét, a hüvelykujján a bőr már keményre dagadt, de továbbra is csak a tűzkövet karistolta, lángot nem tudott csiholni.

- A rohadt életbe! – ideges ritmussal verte a tenyerébe a gyújtót.

Újra próbálta. Az előtte álló kocsi kipufogójából áradó füst, most kezdte igazán idegesíteni.

- Most beszállsz, vagy megvárod, amíg hóember leszel? – a parkoló kocsiból Krisztián úgy szólt ki, hogy a kinyitott ajtóba addig kapaszkodott, amíg neki nem vágta a megállni tilos táblának.

- Cseszd meg, ez jól sikerült. – öntudatlanná vált rutinnal kikapta a cigit a szájából, az ujjai között az öngyújtóval együtt addig forgatta, míg a másik kezével felnyitott cigarettásdobozba feltűnés nélkül be nem csúsztatta őket.

- Most aztán pláne nem szállok be! - idegességében keresni kezdte a szájából eltűnt cigit. Lassan kapott észbe.

Krisztián kidugva a fejét rápillantott az ajtóhorpadásra, brekegett egy jó ízűt Lali felé, de ő láthatóan nem vette a lapot.

- Ne legyél gumi zsuzsi! Már tíz perce jár a motor! Nyomom a fűtést tökig. Toppanjál már be! – kiáltotta feldúlt hangon. Az arcán mintha a hajszálerek felrobbantak volna, mert a szeme körül a bőre vörösre vált. Ez a hirtelen feltűnő élénk szín nem túl előnyösen emeli ki a szúrós zöld szemeit, gondolta nevetve Lali.

…emlékszel-e még, karcos szél fújta szárazra az arcunkat, a tőlünk kimért távolságát ezerszeresére növelő Nap fénye a szitálós ködön szüremlett át, átgyürkőzte magát, átpréselődött, megfogyatkozott a fény, de átért, át azon a tejes ködön, mint a hegytetőkön, mint a hegyek tetején terpeszkedő réteken, ahol lovak szaladgálnak, az orrukból páragomolyagot pöfékelve, mint az unikornisok, köd, város, tejszitálás, napfény megszűrve, emlékszel, vajon, még, akkor beléd karoltam, és te nem ellenkeztél, vajon eszedbe jut-e néha.