pedig milyen közel vagy

kollázs Papp Tibor verseiből

alszol mint tündérfény  a lócán
amikor a szivárványok vérezni kezdenek
az ollók megörülnek a cirkuszi bohócnak
térdig érő szakállát levágják
ingedben és szoknyád alatt Petőfi versei
mégsem vagy te varrólányka
miféle hiány ez hogy ilyen közel vagy

egyszer egy fekete sziklához elértem
szabad-e locsolni yperittel
egyszer egy fekete konflis elhaladt
egy fekete szikla előtt
minden a többszólamú olvasat
szolgálatában halad el
mégsem vagy te varrólányka

pedig milyen közel vagy
minden lócához és minden szivárványhoz

(Illusztráció: Ishyndar: Gaia [Mother Earth])

Mitracsek Úr visszatér – részlet

Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története 3.

– Miért nedves a tehén szája?
– Mert mú-ú-száj.

Bőg az új kapura és régire egyaránt. A mezőkön szívja magába a füvet, ezért nem tiszta soha. Mi tőle telik megteszi, maga mögött hagyja lépten-nyomon, hogy mások is élvezzék áldásait. Érezzék át létének nehézségét, amikor könnyít magán.
Efféle időtlen idétlenségek elkísérnek egész életünkön át. Erőszakos öntudattal kapaszkodnak belénk, és mintha vakok lennénk, olyan irányba tuszkolnak, amerre a saját fejünk sosem vezetne. De még így is örülhetünk, hogy csak ők visznek tévutakra vagy szimpla kellemetlenségbe. A rengetegbe! Miután odaérünk az erdőhöz, egy viharvert táblán felirat figyelmeztet: Élet! Szomorú az én szívem, mert nem ismertem fel a lényeget, csak miután jól pofán vágtak vele. A lényeg egyöntetű, a második féldeci már olaj a tűzre. Tűzz!
Mert inni kell vagy írni? Másnap vagy más lap?
Az ivás gyógyír a lélek sebére, belülről fertőz, hogy aztán alámerülve soha többé ne kerüljön felszínre. Az ivás gyógyír lenne? De milyen árat kér ezért, hiszen távoztával csak a romhalmaz marad, újabb megoldatlan kérdések, pusztába hallgatott jajkiáltások. Ahogy Hamvas Béla írta egykoron: Az ivásnak ugyanaz a törvénye, ami a szerelemnek: bárhol, bármikor, bárhogyan.
Az írás viszont papírhalmazzal itatja fel a keserűség nedveit. Elhasznált gondolatok kerülnek kosárba, mert íróasztalfiókra nem telik. Csak az ujjam, amit felsértett a kínai egyszer-használatos írószerszám mérgező anyagból készült teste. Így ölt testet az irodalom. Így szenved az író.
Inni kell! Írni muszáj! S újfent a bokodi gondolkodót idézve: A kocsma, civilizációnknak egyik legfontosabb intézménye, sokkal fontosabb, mint például a parlament. Az egyik helyen a sebeket osztják, a másik helyen gyógyítják.
Írni pedig muszáj, nem lehet nem írni! Csak olvasná el végre valaki, hiszen száz griveny a fél liter!
–  Mikor volt ez már édes öcsém – szólalt meg Mitracsek úr. Mikor is látogattál te utoljára kies otthonodba, a Keleti-Kárpátok lábaihoz?
A lövések az utcáról jöttek, s dolguk végeztével arra is távoztak. A rendőr a nagy köd miatt nem hallotta a fegyverropogást, rutinból fordította el a fejét. A rádióban éppen akkor mondták be a legfrissebb híreket:
– A nemzetközi gyorsvonat pontban tizenkét órakor elütötte a delet. Temetéséről később intézkednek. Ez nem vicces, azóta délen nem járnak a vonatok.
– A főváros csatornáit ezen túl patkányok fogják tisztítani. Az intézkedés a takarékossági program szerves részét képezi. Drága a nemzet, jöjjenek a patkányok!
– Hajdú Töhötöm parlamenti képviselő felesége egészséges néger gyereknek adott életet, mert a házmester nyitva felejtette a bejárati ajtót.
– Lezuhant a dollár a tokiói tőzsdén, az esetnek háromszáznál több halálos áldozata van. A vizsgálat gőzerővel folyik, de a fekete dobozt még nem sikerült megtalálni.
– Soroksári Albert, a népszerű zenész egy házibulin varrás mentén elrepedt. A szerencsétlen mozdulat akkor következett be, mikor az aranytorkú trombitakirály egy fazék töltött káposztáért nyúlt. A nyúlpaprikásra már nem került sor…
Hát kellett ez nekünk, édes egykomám? Demónkrácia meg européér életérzés, IMF kölcsön uzsorakamatra, időzítővel ellátott csoki bomba? Jó volt nekünk azelőtt is! Levágtuk a disznót, aztán egész télen kenyérre kentük. Ráültünk a hordóra, majd az asszony szedett le róla, ha éppen már nem a padlón húztuk a lóbőrt. Az istennek sem akart jönni, pedig nógatta ő is rendesen. Idáig úgy tudtam, hogy az öszvér csökönyös állat és nem a ló. Már megint lóvá tettek minket. Kórságomat egy lóért. Nekem egy ménes is kevés lenne. De egyszer úgyis elpatkolok.
Ahogy Mitracsek Úr mondta volt annak idején, amikor az úthenger vízszintezte a nejét:
– Jé, az asszony olyan, mint a söröskocsi, csak nem hasonlít rá!
Mindig az a fránya alkohol. Sok feszültséget okozott a Mitracsek családban, mégha olykor segített is oldani azokat.  Mitracsekné nem nézte jó szemmel férje italozási szokását, aki szerint már gyerekkora óta gond volt a látásával. Ezért is fordulhatott elő, hogy amikor a nejére bízta a bevásárlást, rendre alkoholmentes sörrel tért haza. Újabban meg citromossal, ananászossal, mangóssal, meg karamellással. Később rájött, hogy nem az asszony látásával van a gond. Igaz, előfordult olyan is, hogy az elfogyasztott italmennyiség hatására észre sem vette, hogy tiszta vizet iszik a vodkás pohárból. Ezért sem halogathatta tovább, hogy ami az asszonyt illeti, végre tiszta vizet öntsön a pohárba. Placebo hatás a javából. Mint amikor a tv-ben nézzük a Barátok közt 1265. részét és végig azt gondoljuk, hogy mi is élünk, mert köröttünk is vannak falak, ablak, ajtó, meg néhány pohár.
– Most, hogy végre így együtt vagyunk, be kell vallanom, engem már nem érdekel ez az egész. Nem félek vállalni közömbösségemet a dolgok iránt. Nekem nyolc. De a nejemet ismerve, amire hazaérek, az is lehet, hogy már kilenc lesz a gyerekeim száma. De minek is mennék haza, ha tönkre is mehetek? Nem kerül ez nekem semmibe. Igaz, a tőzsdén a semmit már 1:2 arányban váltják aprópénzre.
Kifakadásai rendre a kocsmában értek véget. De én már semmit sem értek. Akkor miért kell együtt élni? Miért kell egymást gyötörni? Hiszen régóta feltalálták már a vallást. Akarom mondani a válást. Annyi facér nő és férfi él a világban, csak választani kell. A választás lehetősége mindig adott.
Mitracsek Úr legkitartóbb híve Szütyő Elemérke, betonagyú unokaöccse volt. Az egyik leghitelesebb példája az emberiség hiábavalóságának. Ezen cégéres példánya a halvaszületésnek szentül megvolt győződve, nagybátyja egy nagy gondolkodó. Ő maga megvolt vagy 196 centiméter. Már az iskolában is pizzai ferdetoronynak hívták. Szerette a gombás pizzát. Testtartását hátgerincferdülésének köszönhette. Édesanyja csontkováccsal akarta helyrehozatni, de rossz helyen kopogtatott. A csontkovács.
Mitracsek Úr, akkor még Ödönke, apukája alig látszott ki a kocsmapult mögül. Nem véletlenül kapott szárnyra a pletyka, miszerint más apától fogant. Pedig a hasonlóság szembetűnő volt, hiszen mindketten együltőhelyükben képesek voltak legurítani tíz korsó sört, tíz feles kíséretében. Már gyerekkorukban előszeretettel feleseltek, de erről felesleges szót ejtenem. Talán ez lehetett az ok, amin megtörtek a pletykafolyam szennyes hullámai. Tény, hogy mindketten előkelő helyet foglaltak el a listán. Az alkoholistán. Ki nem? – kérdezhetné a kicsi-huszár, ha időközben nem kapta volna meg végleges obsitját.
Az apa mélynövésére jellemző az alábbi eset, amely azóta ékes darabja a helyi legendáriumnak. Városi legenda a javából. A neje éppen otthonuk felé terelgette súlypontkilengésben tévelygő élete párját, aki borvirággal lepte meg a ki tudja hányadik születésnapja alkalmából. A nők életkorát nem illő sem megkérdezni, sem leírni, sem elhinni. Még ha kifejezetten rondák is. Mint Rhonda James az egyik folyékony szappanoperában. Legalább tiszta volt, mégha nem is a lelke. De az meg a Fekete Erdő Klinikán volt nővér. Három nővér. A többit elbocsátották a reformnak hívott rombolás hevében. HÉV-el utaztak haza Békésmagyarra.
Nos, éppen a helyi óvoda előtt haladtak el, amikor valahogy belekeveredtek egy csapat óvodás közé, akik éppen a közeli sporttelepről tartottak vissza a bázisukra. Két, dögös óvónő kísérte a társaságot. Miután a leendő barmai az emberiség nagy nyájának, visszatértek az intézmény falai közé, a Mitracsek házaspár folytatta útját az otthonuk felé. Hazaérve aztán nagy meglepetés érte az asszonyt. Többen állítják, hogy nemcsak ámulat volt ott. Az ovisokkal történt találkozás alkalmával a férje helyett a Repedtfalviék Egonkáját fogta karon és vitte haza. Hangyász Gedeon szerint, aki Mitracsekék szomszédja és mindig jól értesült, korántsem volt véletlen ez a csere. Állítása szerint Egonka zsenge kora ellenére tekintélyes méretekkel ruházta fel az anyatermészet. Igen, jól gondolják, hosszabbak voltak a karjai, mint az átlag. Azt nem tudom, a kedves szomszéd mire gondolt, de rossz, aki az. De ezt nyugodtan nevezhetjük rágalomnak is, mert köztudott volt, hogy ez a Hangyász ellenségesen viseltetett a Mitracsekek iránt. (Én sem vagyok oda a befizetésre váró csekkekért. – a szerző.) Mint ahogy az jó szomszédokhoz illik. Utóbbiak szerint a konfliktus még Ádámra és Évára vezethető vissza. Az eredendő bűn mindenkit terhel, de ha ez indok a szomszédok háborúskodására, már érthető az a viszony, ami az emberek között fennáll szerte a világon. Avagy világszerte.
Az emberiség legnagyobb hibája az, hogy van. A létezés velejárója a hibalehetőség. A hiba a közvetítő vonalban van. De nem kizárólagosan. Isten azért vesződik az emberrel évezredek óta, hogy ne kelljen bevallania, ő sem tévedhetetlen. Olyan ez, mint amikor hideg éjjelen tábortüzet gyújt a túrázó, és végül leég a fél erdő. A fél, mert az egész már tökéletes. Az ember retteg, a félelem az utolsó útravaló, ami az Édenkert kapujától velünk van. Valóságos kaméleon. Ezerarcú, de lényegében mindig ugyanaz. Vígan ficánkol az agyban, s közben meg a szívet marja hidegen. Nem létezik számára idegen. Mint polipkarok, úgy hálózza be elmék milliárdjait. A szorongás Internete, ahol mindannyiunknak van honlapja.
Visszakanyarodva a felettébb kellemetlen, de mulatságos esethez, az öreg Mitracsek Egonka szerepében asztalhoz ült a többi kis kapura-bámulóval. Ha az eddig történtek nem merítették volna ki az elmebaj esetét, jöhettek az újabb bonyodalmak. A beszédes nevű óvó néni, Drabál Amál kiosztotta a napi tejcsi fejadagokat. Amúgy spontán, frissen csapolva. Pohár és bögre nélkül. Mert az már luxus lett volna, meg így nem kellett mosogatni. Legfeljebb fogat. A kormány takarékossági reformpolitikája megszüntette a zacskós tejet. Az intézmény vezetősége kénytelen volt alternatív módszerekhez folyamodni. Szerintük ez nemcsak költségkímélő, hanem egészséges is. Sőt, igen kellemes a gyerekek számára. Ezt az igazgató úr is tanúsítja, aki jó vezető módjára elsőként próbálta ki az új technikát.
Amikor az öreg került sorra, azonnal felismerte a fenyegető veszedelmet. Kétségbeesetten küzdött az életéért. Hősünket két jóságos lapát tenyér ragadta meg és tapasztotta a mennyek hatalmas tejcsarnokához. Az öreg Mitracsek fenyegető közelségbe került esküdt ellenségével. Hányingerrel küzdve próbálta meg elfordítani a fejét az undor nyilvánvaló jelével az arcán. De kísérletét nem koronázta siker. Se korona, se király. Még csak egy nyavalyás babérkoszorú sem volt a közelben, nemhogy egy fogorvos. Ez ám a pech. A találkozás végzetesnek bizonyult. A tej megtámadta a hozzá nem szokott szervezetet és alapos rombolást végzett. Mint Marci az ivóban. Az öregúr hevesen tagadta, hogy az eset valóban megtörtént volna, de ettől fogva feltűnően kerülte a korábbi cimborák tekintetét. Ahogy fia, aki a cimborám volt, évekkel később kijelentette: „A vak ember akkor hisz a fülének, ha látja, amit hal.”
Édesapja állapota rohamosan romlott, úgy tűnt semmi sem segít rajta. Ágynak esett. De megúszta néhány zúzódással, mivel a karfa puhafából készült. Mint nadrágjában a farpofa. Nem úgy az öreg. De azért láthatóan nem volt minden rendben. Már a kocsmába sem járt el. Otthon ivott. Sokat. Szemmel láthatóan. Hülye egy kifejezés. Hiszen szem nélkül nem is lehet látni. Szóval hősünket igencsak megviselte a fehér szörnyeteggel való találkozása. A történtek után húsz évvel meg is halt szegény. Béke boraira.
Fia sokszor emlegette: „Apám olyan ember volt, aki nem terem minden bokorban.” Enyhe utalás volt ez apja születésének körülményeire. A mindentudó verebek azt csiripelték, hogy egy bokor tövében találtak rá szántóvetők. Hogy a verebek honnét szerezték az információt, azt már nem tudom. Mondták is a hollók, hogy kár. Vagy soha már? A fene se tud már kiigazodni a sok jómadár fecsegéséből.

Illusztráció: Lonely Night By Amy Giacomelli

William Shakespeare szonettjei

 

 

XL

 

Vedd el szerelmeim, szerelmesem,
mivel lesz több, mi már tiéd előbb?
Nem mélyebb senki más szerelme sem:
az már tiéd a többié előtt.
Szerelmemet szerelmemért ha kaptad,
és ezzel élsz, vádlottam nem maradtál;
viszont vádollak: önmagad becsaptad,
ha készakarva vágyod, mit tagadtál.
Hibád elnézem, gyengéd tolvajom,
bár elraboltad szegénységemet,
Cupidó tudja: mélyebb fájdalom,
szerelmünk gondja, mint a gyűlölet.
Kacér kegyes, hibád erény nekem:
megölhetsz, csak ne fordulj ellenem.

 

 XLI

 

Önállóságod élvez csínyeket,
ha néha szívedből hiányzom én;
bájadhoz és korodhoz illenek:
a kísértés mindenhová kísér.
Te gyengéd vagy, így megszerezne mind,
szép vagy, így ostromra izgató;
s ha lány rajong, melyik nő-szülte int
fanyar búcsút, ha nője bírható?
De kár! Bár óvnád jobban jó helyem,
szidd bájad s kóbor ifjúságodat!
A lázadásuk elragadt, szívem,
hogy dupla szószegésre bírjanak:
övét, mert hűtlen – bájad csalta tett;
tiéd, mert hűtlen bájad csalfa lett.

 

XLII

 

A lány tiéd, de nem csak ez bajom,
igaz, mondhatni sokba’ fájt szeretnem;
övé lettél, ezért panaszkodom:
mélyebben érint elveszett szerelmem.
Szerelmes támadók, így mentegetlek:
imádod őt, csak mert imádom én is;
és ő csak kedvemért sértegethet,
s barátom mellé áll – értem tűri mégis.
Ha elvesztlek, szerelmemé leszel,
s barátomé lesz, ha elveszteném;
duplán vesztek: e pár egymásra lel,
s tőlük kaptam nehéz keresztem én.
Egy vagy velem, ez itt az élvezet:
szép öncsalás! Csupán engem szeret!

Fazekas Sándor fordításai

 

(Bélyegkép: W. Blake Shakespeare-illusztrációja)

 

Farkas és a gyermek szimfóniája

nyelvek és fogak
csócsálások és
csóválások
a csönd fémes ízét
megízlelni

egy maroknyi esély
majd esés és és
verem a veremben
kezek és nyakak
vakarnak és kaparnak

majd nézni a
palánkot és deszkát
rajta szögek
s mint csillagok
alád hullanak

aztán mégis
csak kaparnak
csak kaparnak
lihegnek és prüszkölnek
de már nem nyüszítenek

 

(A szerző illusztrációjával).

Iskola, hazugsággyár

Amilyen az iskola, olyan az ország. Vagy…?
Az állami oktatás színvonalát többnyire egy közösség intellektuális mércéjének szokás tekinteni.
Ám a kulturális virágkorok és az oktatás minősége között nem mutatható ki ilyen összefüggés. A geometriáért rajongó ókori görögök nem sok kompetencia-tesztet töltöttek ki, de matematikatételek bizonyításai akkora össznépi lelkesedést váltottak ki, hogy a kereskedés is megállt a görög kikötőkben. A XIX. századi velenceiek többsége semmilyen zenei oktatásban nem részesült, a kor komponistái mégis rendszeresen arra panaszkodtak, hogy a közönségük hallás alapján (!) képes memorizálni teljes operákat. Mint tudjuk, kellemetlen volt Verdinek hallani, hogy a bemutató utáni reggeleken az áriákat már a gondolások fütyülik… Ezeknek a páratlan és ami igazán meglepő, csoportos(!) képesség-robbanásoknak az okait nem is teljesen ismerjük, bár egyre többet tudunk róluk.
Az európai népoktatás nem is a szellemi „felvirágzás” céljából született – bár persze az sem véletlen, hogy épp a reneszánsz idején „találtatott fel”. Minden ember anyanyelvén üdvözül, ezért meg kell tanítani írni-olvasni, hogy szívébe fogadhassa Jézus tanítását.
A vallásos kezdetek ellenére az iskola a felvilágosodás szerelemgyereke lett, hiszen csak a nevelés lehet képes kibontakoztatni a minden emberben meglévő Jót, és szembeszállni a babonákkal (a vallással), az előítéletekkel, a zsigeri ösztönökkel. A hatvanas évek mélyen átalakította az egyetemi oktatást, de az iskolának mégsem kell szembenéznie a családot, mint ősi (tehát gyanús) intézményt sújtó reformdühvel: senki sem titulálja alapjaiban károsnak, nem tekinti az iskolában kialakult szerepeket teljesen felcserélhetőknek.
Minden tisztességes ember „jó iskolát” szeretne – ám nem véletlenül vágyálom a mindenki számára elérhető minőségi oktatás: a társadalomnak a „rossz iskolák” – mint majd bizonyítani próbálom – a „jó iskoláknál” is nagyobb hasznot hajtanak.

Pedig manapság a pedagógia forradalmának korában élünk. Ki hitte volna például, hogy átgondolt mozgásterápiával nemcsak a gyerekek apróbb pszichés zavarai, hanem a memóriájuk, a logikai, a koncentráló-készségük javítható – hogy könnyedén fejleszthető az intelligenciájuk. A modern pedagógia mintha visszaigazolná a régi görögök testedzéssel kapcsolatos ösztönös felismeréseit / mániáit. A közoktatatás most áll legközelebb ahhoz a vágyálomhoz, hogy egyszerű tanár bácsik / tanár nénik hathatósan befolyásolhatnák egy egész társadalom intelligenciáját, felkészítve a tanítványaikat, hogy ha nem is amatőr matematikusként vagy operaénekesként, de művelt, demokratikus polgárokként működjenek együtt.
Ám sehol sem látjuk a valódi eredményeket.
Pedig a pedagógiai forradalom néha már ma is látványos eredményeket produkál. Lányom nyelvi tagozatos általános iskolai osztályában egyetlen év alatt (!) minden gyerek megtanult magyarul írni-olvasni, noha a gyerekek egyharmada vagy kétnyelvű volt vagy nem is tudott magyarul. A szülők Európa különböző fertályairól verődtek össze, többen a volt Szovjetúnió köztársaságaiból érkeztek, és nem is volt mindegyikük értelmiségi (vagy értelmiségi habitusú). Ám bizonyos feltételek – talán – megkönnyítették ezt a minden tekintetben látványos pedagógiai bravúrt: a különböző hátterű szülők egyaránt fontosnak tartották a mobilitást és az oktatást, minden gyerek „felemelkedő” családból jött, ráadásul abban az életkorban voltak, amikor a másik idegensége már nem vált ki belőlük szorongást. (Saját lányomon is úgy látom, óvodás korukban a gyerekek szinte irtóznak a tőlük különbözőektől, aztán ez hirtelen megváltozik, az iskolás korúakat már inspirálja a sokféleség – ez akkor is igaz, ha nálunk intoleráns emberek közt szokás a „másság tiszteletét” hangsúlyozni.)
Ám ha ennyire látványos eredmények érhetők el egy átlagos, budapesti, állami iskolában, akkor hogy lehet, hogy Észak-Magyarország egyes falvaiban nyolc év alatt(!) nem sikerül a gyerekeket megtanítani írni-olvasni? Hogy egyes szakiskolák, sőt középiskolák fél-analfabéta gyerekekkel küzdenek? Hogy iskolai oklevele, hármasokat, négyeseket kapnak motyogva olvasó gyerekek? Ezekben a régiókban nem laknak elhivatott pedagógusok?
Egyetlenegy sem?

A falusi iskolák látványos kudarcai talán nem magyarázhatók teljes egészében az eszköz-hiánnyal és a “tanári szabotázzsal”.
Épp a magyar gazdaság jelenlegi sikerei bizonyítják, hogy a XXI. században nincs szükség mindenkire. Hogy a kapitalizmus működését nem a jól képzett, hanem az eredményesen féken tartott tömegek biztosítják. Nem az oktatás, hanem az oktatás szimulálása. Ahol a legkülönfélébb „rozsdaövezetekben” (USA-ban, Kelet-Magyarországon, Észak-Angliában) élő gyerekek még egy öt mondatos, közepesen nehéz szöveg értelmezéséig sem jutnak el.
De a „rossz iskola” más tekintetben is hasznos.
Kevesen hiszik ugyan, hogy a tanító – meglehet, kicsiny fizetésén felháborodva – „direkt” nem tanítja meg írni-olvasni a legelesettebbek gyerekeit, de a tanárok kötelező szidalmazása alkalmas arra, hogy életben tartsa a felvilágosodás legalapvetőbb dogmáit. A gyerekek minden korban, mindenhol egyformák, csak a „tanárok nem értik ezt”. Ők azok, akik nincsenek jól „nevelve”. Az iskola alapvetően hasznos lehetne, csak a benne tanítók előítéletesek és képzetlenek. Bár még rengeteg mindent nem tudunk még az emberi kommunikációról, a traumák és a szerzett tulajdonságok örökléséről, a személyiségzavarokról, az intelligencia (akár egyetlen közösségen belüli) hullámzásáról, de a már meglévő pedagógiai felfedezések is megalapozhatnának egy új pedagógiai elméletet.
Ám erre nem kerülhet sor. Minek az intelligencián változtatni, ha az úgyis mindenhol egyforma? Ha a kulturális különbségek csak felületesek? A nyugaton honos oktatási modell nem a jezsuiták multikulturális tapasztalataira épül: ők még természetesnek tartották, hogy az emberek alapvetően nem egyenlők, a kulturális különbségek nem felületesek – miközben nem is mondtak le a Biblia sugallta egyenlőségeszményről. Az iskolának az egyenlőséget nem visszaállítani kell, hanem megteremteni – vagyis a gyerekeket képessé kell arra tenni, hogy egyenlők legyenek, hogy egyenlőkként működjenek együtt. Egy valóban eredményes iskolai reform elég sok politikai dogma feláldozását követelné.
A szellemi képességek egy adott etnikai csoporton, sőt társadalmi osztályon belül is látványosan változhat húsz-harminc év alatt. A ma magyar szakos diplomával útra bocsátott hallgatók egy része a középiskolai kötelező olvasmányokkal sem „boldogul” (ha egyáltalán valaha kézbe vette ezeket). Nem mindenre a lustaság a magyarázat: egy átlagos hallgató nem hogy a nyelvi megformálás rétegeit, magát a cselekményt is nehezen képes értelmezni.
Ha valaki húsz-harminc éve dolgozik a felsőoktatásban, átélheti azt a döbbenetes pillanatot, amelyet egy, Vergiliust a közösségének felolvasó VIII. századi szerzetes: barátságosan vigyorgó arcok, álmosan lecsukódó szemek jelzik, hogy a szövegnek „semmi értelme”. Hogy ők igazán tisztelik a szerzőt, de mit tegyenek… tényleg képtelenek rá figyelni… Ám ezek a döbbent, kora középkori papok arra is képesek voltak, amire mi, XXI. századiak nem: átmenteni például az antikvitás örökségét – hogy aztán legyen majd mit felfedezni a reneszánsznak.
Vergilius például hírneves “varázslóként” élte túl  a középkort. De túlélte.
Mi viszont a hazugság oltalmához, a soha-nem-teljesülő olvasmánylisták lobogtatásához, a műveltség színleléséhez menekülünk.
Hazugság, hazugság, hazugság.
Ami nemcsak az általános iskolákban működik.
Ám az azért senki számára nem lehet kérdéses, hogy a mentális képességek igen gyorsan változnak. És lehet, hogy nem a televízió-mobiltelefonok-internet-youtube-facebook miatt.
Hanem mert így természetes.
De milyen legyen az iskolákban megteremtendő egyenlőség?
Nemcsak az iskolapadban összeszedett egyéni sérelmek és frusztrációk, hanem a „rossz iskola” uniformizálási törekvései is rengeteg dühöt generálnak. Hisz a legtöbb ember nem is az oktatás eredménytelensége miatt haragszik az iskolára, hanem mert az engedelmes állampolgárokat kinevelni akaró reakciós szándék és az érzékenységet nem tisztelő, felvilágosult furor tényleg elviselhetetlen elegyet alkot.
Ki ne ismerné? Pedantéria. Elnyomás.
Ide azt az ollót! Ki kell igazítanom ezeket a káposztafejeket.

De a (rossz) iskola elleni romantikus – és érthető – lázadásnak is gyerekek a leggyakoribb szenvedői. Ám egy, a szolidaritást nemcsak jelszavak szintjén képviselő közösség képes egy párhuzamos iskolarendszert is megteremteni. Érdekes kísérletről olvashatunk Reymont Parasztokjában az orosz uralom alatt élő lengyel gyerekek (képtelenek) a cári iskolákban írni-olvasni megtanulni, ezért „alternatív körülmények” között, pajtákban, istállókban öreg, lengyel katonák tanítgatják őket betűvetésre. Ezek a veteránok természetesen pedagógiailag nem voltak „képzettebbek”, mint az orosz tanítónők, ám ők a lengyel közösség nagy presztízsű tagjai (többnyire nemesi származású szabadságharcosok) voltak, ráadásul egy „titkos iskola” mindig sokkal vonzóbb, mint a hivatalos. Ez az alternatív iskolarendszer a kölcsönös előnyökre, nem az egyoldalú leereszkedésre épült: a parasztok gyerekei megtanulhattak írni-olvasni, és cserébe a műkedvelő tanítók is valamilyen szerény eltartásra számíthattak.
A szocializmus évtizedei alatt a magyar gyerekek az oroszt tanulhatták idegen nyelvként az általános iskolákban. De az orosz ugyanúgy „nem ment” a magyar gyerekeknek, mint az ABC a cári iskolákban a lengyeleknek. Ám míg a diktatúra haszonélvezőinek gyerekei már az óvodában is nyugati nyelvet tanulhattak, addig a gyerekek többségének egyetlen „idegen nyelvet” biztosított az állam – és ennek elbliccelése után ezek a gyerekek hátrányból indultak. (A gyerekkorban megtanult idegen nyelv szinte behozhatatlan előnyt jelent.) Ám szó sem volt Magyarországon „alternatív iskolákról”! Az oroszoknak való „ellenállás” vesztesei Magyarországon egyértelműen a szegényebb gyerekek voltak
Úgy vélem, a mai cigányság is romantikus okokból „áll ellen” az iskoláknak – szegény Marika nénit, az osztályfőnököt az állammal, az elnyomással, az unalommal azonosítva. Ám míg nincs velük szolidáris roma elit, aki a lengyel veteránokhoz hasonlóan írni-olvasni tanítja őket a pajtában, ennek a „romantikus ellenállásnak” is gyerekek a vesztesei.
Felelős uralkodó osztály nélkül nincs a „rossz iskolák” elleni eredményes lázadás.

De honnan merítse az élhető és megszerettethető egyenlőség eszményét az iskola? Miért is lenne az iskola más, mint a társadalom?
Az egyetemek és a főiskolák felelőssége nemcsak abban merül ki, hogy valami tudást (egyre kevesebb és bizonytalanabb tudást) csepegtessen a tanárjelöltek fejébe. A jövendő tanárok és tanítók életük legmeghatározóbb éveit töltik a felsőoktatási intézményekben.
A falusi tanárok számára az „egyetemi világ” a mérce. Tudományosan –és persze morálisan és politikailag is.

Három finn irodalmárt kellett kalauzolnunk Budapesten. A velem egykorú nő romanista volt (ráadásul velem volt ösztöndíjas Santiago de Compostelában), úgy hogy kicsit mesélgettünk neki a saját egyetemi és doktorandusz-éveinkről. Néhány pohár vörösbor után alkoholista / pszichopata / hajléktalanná lett professzorainkról, hard boiled-khez hasonló tudományos leszámolásokról, felkarolt vagy külföldre száműzött szeretőkről…, árulásokról, szemétkedésekről, bosszúhadjáratokról…, egy egyetemi tanárról, aki blogján „droglabornak” nevezi hajdani tanszékét, és drogkereskedőknek régi kollégáit.
Tipikus magyar dolgok.
Ám a „droglabor” hallatán a finn kolléganő nem bírta tovább.
Irigykedve felugrott és majdnem lelökte az asztalról a borospalackot.
– Mennyi-mennyi fantasztikus dolog! Édes istenem! Nálunk elképzelni se merne ilyesmiket senki!
És hirtelen én is szegény finn nő szemével láttam a magyar társadalmat.
Mint egy Bosch-festmény: felkavaró, szörnyű, bizarr, mégis visszataszító módon izgalmas is.
Nálunk elképzelni se merne ilyesmiket senki!
Eredetileg én az ő csodás iskolarendszerünkről akartam kifaggatni. Miért működik olyan kitűnően, miért alkalmas a miénknél annyival inkább integrációra és tehetséggondozásra?
Talán mert a finn társadalom is másképp működik.
Amilyen az ország, olyan az iskola.

Illusztráció: M. C. Escher.

 

Néha

Halkan leszakad az éjszaka.
Te elmész, én alatta maradok.
Meztelen fekszek a pázsiton,
az ég lehunyja csillagait, tudja – meztelen nőre nem nézünk csak úgy.
Egyedül én látom magam és a pislákoló lámpa fénye az utca sarkán.
Felöltözöm – kevésnek érzem magamon a sötétséget.
Elindulok haza.
Kísér az éjszaka,
mellém fekszik,
hozzám bújik,
átölel,
emlékeket suttog a fülembe – így alszom el.
Reggelre ő is elhagy, de emlékei körbevesznek – úgy szorítanak.
Egészen halkan súgom nekik (még a szám sem mozdul):
Szeretlek…
A nap nem sejt az egészből semmit.
Csak én tudok róla.
Néha még én sem.

(Illusztráció: Tallmadge Doyle – Celestial Mapping II)

Irodalmi és Társadalmi Portál