Kútfőből még arra sem vállalkoznék, hogy megválaszoljam a kérdést, kik írnak, teszem azt, tárcát, novellát, füzért, regényt, akármit. Vagy verset, pláne verset. Még nehezebb feltárni az aljas, hitvány hátsószándékot, amely mozgatja őket. Megértést szeretnének, vagy okoskodni, vagy hogy a csapból is ők folyjanak, vagy pénzt, már amennyit kaszálni lehet. Mert én nem dőlök ám be nekik, hogy csak úgy maguknak írnak, egymásnak írnak.

Hát még mesét. Azt kik írnak, miért írnak?

Közben egyre mesepályázatokba botlom, gyermekirodalmi fesztiválba, rajzversenyekbe, és ami már tényleg szemet szúr (néha szúrja is a szememet): mesecsinálás, ahol a szerző turnézni indul, hogy iskolákban, kultúrházakban, még játszótereken is közösen rímeljen, faragjon verset, mondjon mesét, színezzen, szóval interaktívkodjon gyerekekkel, meg nagyon ráérő kedves szüleikkel.

Mindez egyik napról a másikra lett itt körülöttünk, és ez így együtt már olyan méreteket öltött, hogy nem túlzás jelenségnek hívni. (A divathullámtól még messze van, meg az sem biztos, hogy most jó pár évig lecsengene.)

És mivel jelenséggé vált, most lehet róla ilyen–olyan féligazságokat állítani, és jókat vitatkozni, még ész nélkül is. De így legalább szubjektív, és hozzá lehet szólni anélkül is, hogy az ember hóna alatt a Bóbitával, egy csokornyi Varró Danival, vagy a könyvespolcán kiemelt helyen őrizgetett vaskos Harry Potter összessel szállna ringbe. Nem is kell szülőnek, pedagógusnak lenni. Az se baj, ha az embert a nyavalya töri ki egy gyerek láttán, és csak kínosan sziszeg, ha eszébe jut, hogy milyen örömmel forgatta a Négyszögletű kerekerdőt az általánosban.

Tegyük hát fel a kérdést. Ki ír ma mesét Magyarországon?

Legelőször a haszonszerzőkre gyanakszunk, akik okosan megállapították, hogy a kétezres években már nyugodtan el lehet felejteni az irodalmat, legalábbis azt az elavult jelenséget, hogy meglett felnőtt ember könyvet vásárol magának. Nincs pénz (az a fránya gazdasági válság, persze, mert előtte minden jó volt…), nincs érdeklődés, úgyis utáljuk a kortársat, meg egyszerűbb sorozatokat töltögetni a netről, tehát nem veszünk könyvet. De a lelkiismeretünk azért furdal kicsit, mégiscsak jó volna, ha a gyerek képzeletét fejlesztenénk, mégse Minimaxot nézzen az a büdös kölök! Ha magunknak nem is veszünk könyvet, a gyerek kedvéért azért kinyitjuk a tárcánkat. És ezek a haszonszerzők bizony lesben álltak, kifigyelték ezt a szokásunkat, és elhatározták, hogy az irodalmi piac utolsó így–úgy jövedelmező szegletét elárasztják a saját könyveikkel, hátha majd jól megvesszük. Nem hibáztathatjuk őket, tény, hogy a gyerekkönyvekből legalább harminc százalékkal több fogy, mint a „felnőtt” irodalomból.

A fiatal meseíró generáció születése és erősödése azonban nem írható le ilyen egyszerűen. Egy jóval szomorúbb, egyenesen szégyellnivaló jelenségnek is betudható: az újkori magyar cenzúrának. Ami pedig él és virul.

Ahogy a rendszerváltás előtti írók az akkori cenzúra, az elhallgatottság elől menekültek a meseirodalomba, úgy menekül oda most is a legfiatalabb nemzedék. Csak éppen őket nem az állami cenzúra, vagy egyetlen irodalmi hatalmasság lehetetleníti el, hanem sok „bebetonozott hatalmasság”, valamint az olvasóközönség, annak érdektelensége, hiánya. És ami a legmegdöbbentőbb, saját pályatársaik. Itt egy korosztály, aminek tagjai – ha nem volna elég a nehézségekből – még rá is tesznek egy lapáttal, és ellehetetlenítik egymást.

Ebből az alkotást visszavető, megmételyező közegből egyenes út vezet a meseirodalomhoz, ami már–már az irodalmi érvényesülés egyetlen útjaként kínálja magát. Az új cenzúra tagjai (a hatalmasságok, a megmondó pályatársak) elnézően engedik a szerzőt erre az útra, mert valljuk be, a meseirodalmat író körökben mégiscsak megvetés övezi a „magas irodalomhoz” képest. De legalább engedik. És a vásárlóközönség a már említett harminc százalékkal magasabb arányban képviselteti magát, mint máshol.

Ezek az összetevők jelentik manapság a legtöbb esélyt arra, hogy az író munkája biztosan célba érjen: olvasókhoz jusson. Ha még az alkata is megvan hozzá, némi tehetség is szorult belé, megveti lábát a mesepiacon.    

---