(…)

48

Míg így vigad vadászattal a várúr az erdőben,
derék Sir Gawain szelíden szundít ágyában,
finom, bélelt takaró és elfüggönyzött baldachin alatt,
miközben a falra fénypászmákat fest már a délelőtt.
Szendergésébe ekkor motozó nesz szivárog,
ahogy ajtózsanér nyöszörög alig hallhatóan.
Felemeli fejét Gawain, fülel kiváncsian,
fürkészve kiles a baldachin függönye mögül,
mi lehet mégis ez óvatos motoszkálás a szobában.
Lám, a meseszép hölgy az, ki maga mögött
húzza be épp halkan a hálószoba ajtaját,
s indul Gawain ágyához, ki ámul, és zavartan,
alvást színlelve bújik a szaténtakaró alá.
A szép hölgy halk léptékkel lopódzik ágyához,
majd félrehajtja finom függönyét a baldachinnak,
kecsesen leül a lapító lovag lepedője szélére,
s várja, vendége végre mikor ébred.
A megszeppent Gawain mély alvást mímel még sokáig,
s folyvást forgatja fejében, miféle furcsaság ez,
milyen csuda dologba csöppent itt vajon.
Majd arra gondol magában: „Mégis jó volna
megkérdezni szép szóval, mit szeretne tőlem.”
Így azután nyújtózni kezd, nyitja szemét,
majd a hölgy felé fordulva, mint ki hirtelen megriad,
nagy kapkodva keresztet vet, akárha kísértést
űzne el.
A hölgy finom, fehér arcán
e színjátékra pír felel,
s mosoly bujkál bíbor ajkán,
mint kit könnyű derű emel.

49

„Szép jó reggelt, Sir Gawain” – szól a hölgy mosolyogva.
– Egy ily hétalvó lovagot el is lophatnék akár!
Lám, csapdába csalt ez ágy, a foglárod én vagyok,
s lehetetlen szinte szabadulnod, már ha szeretnél” –
s a tréfához a csodás hölgy csilingelve kacag.
„Jó reggelt, ragyogó rabtartóm! – replikázik Gawain.
Mit csak kérsz, mylady, teljesítem minden kívánságod!
Íme, kezedbe adom, kegyelemre magam,
ily tündöklő túlerő ellen mit is tehetnék?”
Részt véve a vidám játékban, így válaszol a lovag.
„Mégis, bűbájos börtönőröm, bajba jutott,
félénk foglyod arra kér, hogy felállhasson végre.
Tisztes ruhát öltenék e takaró helyett,
csevegésünk, meglehet, csinosabb lenne úgy.”
„Nem szabadulsz ily könnyen – szól a szépség erre -,
mert más a tervem veled. Maradj még ágyadban,
finoman betakarlak, nem fogsz fázni, meglásd,
és rátérhetünk végre váltságdíjadra is.
Ismerem híredet, Gawain, hiába tagadnád.
Hiszen visszhangzik, amerre jársz, hetedhét országra,
mily finom, udvari minden mozdulatod, szavad,
hősként dicsérnek a férfiak, ám a hölgyek még inkább.
És most egyedül vagyunk mi ketten e kényelmes ágyban,
férjem a lovagjaival hajtja a fürge vadat,
szundítanak a szolgálók, és szintúgy az udvarhölgyek,
s ajtónk szárnyán a reteszt is szorosra zártam.
S mert házam vendége épp egy ily híres lovag,
végre itt az alkalom vele végtelen hosszan
beszélni.
Mi én vagyok, tiéd lehet,
vágyad elég, nem kell kérni,
kedvedre mindent megteszek,
büszkeségemet nem sérti.

50

„Hitemre – felel Gawain -, bár hízelgő hallani,
tudom, töredéke sem vagyok e túlzó szóbeszédnek.
Nem érdemel csekélységem ily ékes dicséretet,
mákszemnyi virtusom méltatlan e megbecsüléshez.
De a Mennyei Atyára mondom, alig várom,
hogy érdemem akár csak félig felérjen e várakozáshoz,
és szóval vagy tettel szolgálatodra lehessek.”
„Sir Gawain – felel a szép hölgy finom szóval -,
kicsinyes könnyelműség lenne, ha kétségbe vonnám
a minden háznál hangoztatott hős lovag-erényed.
Hisz tudom, hogy hány hölgy hajítaná inkább
valamennyi kincsét, vagyonát vízbe, szakadékba,
csak hogy ágyhoz láncolva ily rabjuk lehessen,
ki kedvük bódító bora, balzsam bánatukra,
és gyöngéd szóval szelidíti szívük szomorúságát.
Én is magasztalom a mennyország mindenható Urát,
hogy kezem közé adta, kit mindenki kíván
magának.”
A hölgy így vívta a harcot,
szépsége napfényként áradt,
Gawain pedig pajzsot tartott
minden egyes mondatának.

51

„Szép hölgyem – szól Sir Gawain -, a Szűzanya áldjon,
megtisztelnek szívből jövő, dicsérő szavaid.
De hidd el, túl kedves hozzám a hírnév szeszélye,
tétova szerencse ez csupán, mit sem tettem érte,
a méltatás inkább nemes nagylelkűséged illeti.”
„A Szent Szűzre -, szól a hölgy, mást súg szívem.
Ha minden nő bája bennem lakozna,
s kezemben tarthatnám kincsét a kerek világnak,
hogy kedvemre választhassak valamennyi lovag közül,
nem sorolnék senkit eléd, s nem érném be kevesebbel.
Mert amit tőled hallottam, tapasztaltam, láttam,
a kifinomult, udvari kedvesség, kellem és külalak,
meggyőzött, hogy híred nem hamis, hazug szóbeszéd.”
„Hölgyem, hitvány magamnál, hitemre, jobb jár neked,
mégis büszkeséggel tölt el becses szavad.
Szolgállak tiszta szívből, szép parancsolóm,
kélek, fogadj el lovagodnak Krisztus nevében!”
Bár egymásnak bókolva így bolondoznak egész délig,
és a szép hölgy szerelmes szavakkal szítaná tüzét,
szelíd türelemmel tartja a távolságot Gawain.
„Legyek bár legszebb, nincs gondja rám”, gondolja a hölgy.
De a lovagot most más kísérti, készül az ígért
csapásra:
szinte látja maga előtt,
a bárd mint sújt le nyakára.
Végtére búcsút vesz a hölgy,
s Gawain engedi útjára.

52

Búcsúzik a nemes hölgy, nevet, s így szól,
miközben feláll, megdöbbentve mélyen a lovagot:
„Az Ég áldása érjen ezen édes délelőttért,
még ha világos is végre, hogy nem te vagy Gawain.”
„Hogy lehet ez?” – kérdi a meglepett lovag sietve,
mert fél, megsértette mégis modorával a hölgyet.
Az így felel, megáldva őt, kezét fejére téve:
„Gawain hírnevét nem hiába hordja szét a szó.
Mint a finom udvari módi méltó mintaképe,
hogyha ily hosszan ülne egy hölggyel együtt,
kivel a meghitt beszélgetés és búcsú összebogozta,
csalafinta csellel ő már csókot csent volna tőle.”
„Szép hölgy, legyen óhajod szerint – szól erre Gawain.
– Nem hagyhatlak cserben, ha csókot parancsolsz,
hisz kedved keresnem kötelez a lovagi szolgálat.”
Fölé hajol akkor a hölgy, hófehér karjával
átöleli, és magához húzva megcsókolja Gawaint.
Azzal Isten kegyemébe ajánlják egymást,
és halkan elhagyja a hölgy a lovag hálóhelyét.
Gawain fürgén felkel fekhelyéről nyomban,
szolgákat szólít, hozzanak szép ruhát hamar,
majd felöltözve máris a misére indul.
Azután megterített asztal és mulatság várja,
hol vígad, míg fakóezüst fénnyel fel nem jön
a hold.
Nem mulatott senki jobban,
Gawain két hölgy közt fogva volt,
a szép s a csúf ajnározta,
úgy itták szavát, mint ő a bort.

53

Vidáman vadászik a várúr mindeközben,
hegyen-völgyön halálba hajszolva teheneket, ünőket.
Ahogy az éj sűrű sötétjébe süllyed a nap,
oly sok szarvast ejtett el, számolni is lehetetlen.
Összegyűlnek végül a vadászok, vizsgálják a zsákmányt,
számlálják, szemlélik gondosan a gazdag terítéket.
Akkor a várúr hívatja hűséges embereit,
vegyék a legpazarabb pédányokat pengeélre hamar,
és mesteri módon vágják fel minden részüket.
Válogatják azok a véres vadakat sorba,
de még a kehes kisebbeken is vagy kétujjnyi a zsír.
Akkor a szügynél bemetszve a bendőt kiszedték,
késsel bontva több belsőséggel egybekötik.
Lábtól kezdve aztán lenyúzzák a bőrt,
majd a hasat hoszába hasítva kihúzzák a beleket,
vigyázva, hogy elválasszák a zsírt a zsigerektől.
Majd a nyakat nyitják fel, elnyesve a gégét,
lefejtve teljesen a tarját a tüdőig egészen,
Aztán kifent késükkel körbevágják a lapockát,
óvatosan, hogy a szép színhúst nehogy szerteszabdalják.
Széles szügyét feszítik szét a szarvasnak eztán,
hasítják toroktól egész a hátsó combig,
és kizsigerelik az elejtett állatot egészen,
kiszedik, vágják a szívet, vesét, májat,
és bontják a bordó húst a bordákról ügyesen.
Majd úgy vágják a húst végig a gerincnél,
hogy egy darabban csüngjön a csülökkel együtt,
s felemelve aztán a faggyas fartőt is lemetszik.
A vad vetkőztetése, azon a vidéken ezt így
hívják.
Lágyékánál az állatot
végül kettőbe hasítják,
a késpenge rőten ragyog,
ahogyan a gerincig vág.

54

Azután fogják, a nyakról a fejet levágják,
fürgén lefejtik róla kétoldalt a fejhúst,
és a varjaknak levágott cafatokat vetnek a fák közé.
Hosszú rudakra rakják a rengeteg oldalast,
majd a csodás csülköket is mind mellé akasztják,
és megkapja méltó részét mindenki belőlük.
A kutyáknak kupacba rakják egy kiterített bőrre
a májat meg a tüdőt, mellé a pacalt
vérrel kevert kenyérrel, hogy kedvükre falják.
Kürtszó visszhangzik újra, vonyítanak a kopók,
fogják a zsíros zsákmányt, és zsibongó jókedvvel
indulnak vissza a várba a vadászat végeztével.
Sarkukban a sötét éjszakával érkeznek meg végül
a kastély kőfalai közé, hol Gawain épp kedvére
mulat.
Meleg mosoly s kandallónak
tüze várják a várurat,
hogy Gawainnel találkoznak,
öröm festi az arcukat.

Vaskó Péter fordítása

Resolution and Independence

Fergeteg süvített álló éjjel,
Heves eső özönvízzel seprő,
Ám zavartalan kél a nap már, fényes;
Madárének csattog; messzi erdőn
Édes dalú gerle költ,
Szajkóé a riposzt, csacsog rá szarka,
Teli a tér nedves jósleső csobogással.

Kimerészkedik mind a napimádó;
Az ég örvend: világra jött a reggel;
Esőcseppet csillant fű; a lápon
Nyulat szalajt derűs kedélye;
Talpa tócsás talajról páraleget
Porol, napon csillámlik,
Tartson bármerre, rohan vele végig.

Utas voltam a lápon akkor;
Nyulat láttam szökdécselni vígan,
Erdőt hallottam és messzi vizet – morajlót;
Sőt meg sem hallva, sihederi gondtalan
Betöltötte szívem a gyönyörteljes évszak:
Elbujdostak régvolt emlékképek,
S velük hiún bús dolga az emberlénynek.

Ám mint megesik, hogy kifáradt
Gyönyör után nincs tovább az elmének,
Mit elragadtatás emelt magasba –

Csüggedés taszítja szintoly mélybe.
Azon a reggelen velem is így esett,
Félelmek s képzelmények rohantak rám,
Idegen, névtelen, vak ideák – bús homály.

Pacsirtát hallgattam az égen trillázni,
Felötlött a játékos nyúl képe;
Bár boldog Gyermeke e földnek itt:
Vagyok, mint ezek az áldott lények,
Távol járok e világtól s a gondtól véle,
De rám ronthat egy új, egy másik nap,
Magányt, szívbút, szükséget, szorongást hozva.

Létem java jóleső gondolatban múlott,
Mintha az élet dolga nyári derű volna,
Mintha keresetlen hullna ölbe, ami fontos:
Eredendő hitért, mi gazdag eredendő jóban;
Ám mástól miként várhatja el olyan,
Hogy építsen, szántson-vessen néki; ha füttyent,
Szeresse is, ki maga ilyenre ügyet se vet?

Chattertont idézte elmém, a csodás Fiút,
Ó, álmatlan lélek, ki gőgbe veszett;
Ő, ki dicsőn, boldogan vonult
Szántása nyomán hegygerinceken –
Hogy istenítse önnön lelke,
A költő ifjúsága delejében kezdi,
Ebből fakad csüggedése, mi megőrjíti.
Akkor – jóllehet csudás kegyképp –
Magasból vezetve ily adományhoz,
E gazdátlan vidéken olyasmi történt,
Míg birokra baljós szorongás hívott
A sasszemű menny révén a lápon
Megláttam váratlan egy Embert:
Ezüsthajúak közt is legvénebbet.

Ahogy elhever olykor óriás szirtdarab
Hegytető kopaszló ormán
Ámultára mindnek, ki látja:
Honnét, mi mód tévedt ideát;
Úgy tetszik, érző lény, aligha más,
Tengeri szörny tán, ki partra kúszott
Sütkérezni jót köves és homokpadon.

Ilyfélének tűnt az Ember: se élő, se holt,
Sem egészen alvó – páratlan vénségben
Hajolt ketté teste, feje lábáig lógott,
Élte vándorútján egész összetértek;
Mintha düh vagy kín szörnyű kényszerének,
Vagy régtől gyötrő makacs kórság
Emberfölötti koloncát hordná.

Ő maga szürke arcú, tagjait s testét
Hántolt, hosszú botra támasztotta,
Amint lassú léptem közelített felé
Mentén a mocsaras lápvilágnak.
Emberem felhőként állt moccanatlan,
Ki süket hangos szavára a szélnek –
Vonulhat benne, ha vonulni hívja kedve.
Végül megmoccant, hogy a tócsát
Botjával felkavarja, s állhatattal
Szegezte a zavaros vízre pillantását,
Mint ki könyvét gonddal olvassa;
Élve ekkor az utasok közt élő joggal:
Megszólítani léptem mellé –
„Szép reggel ez, pompás napot ígér az ég”.

Az Öreg szíves választ adott,
Illemtudó beszéde nyugodtan eredt.
Gondoltam, hát tovább faggatom:
„Mi dolog az, mit idekint végez?

Kietlen helyszín ez ily vénnek.”
Mielőtt szólalt, komor tekintetén
átsuhant csöppnyi meglepetés.

Gyenge mellkasból szava gyöngén eredt,
Ám ünneplő rendben követte egy a másikat:
Szárnyas szólás, ékesen öltöztetett,
Választékos mondat – formás –, meghaladja
Sokaságét; oly ékes a szónoklata,
Akár skótországi presbitereké,
Kik értik, mi illet embert, s mi az Istené.

Elmesélte okát, miért jött e láphoz:
Piócát szedni, mert vénsége pénztelen;
Kockázatos foglalatosság és fáradságos!
Elviselni számos viszontagságát kénytelen:
Tóról tóra bolyongva, láptól lápig megy;
Isteni segéllyel hál, hol kiválasztja, hol úgy esik:
Tisztes megélhetését ily módon nyeri.
Beszélt még az Öreg míg mellettem állott,
Ekkorra hangja fülemben patakként zenélt.
Alig kivehetőn szó a szóval összefolyt,
És olybá láttam vénséges testét,
Mintha álom sodorta volna elém;
Ideküldték ismeretlen messziségből,
Hogy intsen, s adjon hozzá erőt.

Korábbi képzeteim visszatértek: gyilkos félelem,
Olyféle remény, mi étkét megtagadja;
Fagy, kín és vesződés, testnek szenvedése,
Jeles költők, kik nyomorúságban haltak.
Tanácstalan vágyón nyugtató szóra,
Feltettem újra a kérdést:
„Mi a munkája, mily dologból él?”

Arcán mosollyal szavát ismételte:
Széltében-hosszában jár-kel, szedi piócáit,
Lába körött felkavarja a vizet,
Iszapját mocsárnak, hol lakhelyük rejtik.
„Felbukkantak a múltban itt is, ott is;
Lassacskán elenyésznek mára,
Fel nem adom, rájuk lelek kitartással.”
Míg ekként hallatta szavát: a kietlen hely,
Jelensége az Öregnek, mint beszédje – megzavartak:
Téblábolni láttam őt lelki szememmel,
Amint a kimerítő mocsárt nyakra-főre járja
Vándorként csöndes egymagában.
Miközben gondolatom rajzott ekképp,
Kis szünettel diskurzusunk élesztette ismét.
Nemsoká más tárgyat fűzött össze ezzel
Derűs kedvvel, szívélyes modorban:
Méltósággal főképp; amikorra befejezte,
Magamon nevethettem gúnnyal: találva
Szilárdabb elmét ily Öregben, roskatagban.
„Isten – hívtam –, megsegélj utamon;
Innét a Piócás vénre gondolok a kietlen lápokon!”

Villányi G. András fordítása

Illusztráció: Caspar David Friedrich