1989

Az úgy kezdődött,hogy Tóthné
kórházba ment a kilencedikről,
Barabásné meg reggelente átment hozzájuk,
hogy segítsen a kicsiket (három fiú),
óvodába, iskolába indítani. Hogy mi jár
két felnőtt fejében, míg a fiúk kergetőznek,
rugdosódnak, dobálják a sapkájukat,
keresik a cipőjüket, indulás előtt
leöntik magukat kakaóval, azt nem tudom.
De talán valami – valami volt mégis.
Elhitte az egész ház, elhitte Tóthné,
Barabás az asztalosműhelyben,
a gyerekek, de még a kézbesítő is,
Barabásné lányát is lekurvázták,
és a spánieljükről elmondták, hogy büdös, rühes,

hogy ez a legrondább állata világon, fúj.
Barabásék készültek elköltözni,
mert Barabásnak volt egy saját asztalosműhelye,
esténként is öltönyt-nyakkendőt viselt,
mint az a sok majom a tévében.
Becsöngettél hozzájuk este, és kijött Barabás
nyakkendősen, és felvont szemöldökkel
megkérdezte, mit parancsolsz. Őrület, nemde?
Zúgott a nézd-a-kurvát, az azt-a-kurváját-neki
a nyolcadikon, a kilencediken, a tizediken.
Míg Barabás nyakkendősen a költözést tervezgette
szegény Tóth okleveles műszerészként vécépapírt,
olcsó mosóport árult a Mázsa téri piacon.
Mert szabadság van, mindenkiből minden lehet,
megmondták azok a szemetek a tévében,
az öltönyösök, akik ha farmerban feszítenek,
csak annál szemetebbek. Mégis mit képzelnek?

1989. A nagy földindulás éve. A kisdoktorimat
a Széchenyiben. Csak a nyelv érdekel:
a provanszál trubadúrok formaművészete.
De a sűrűsödő gyűlölet a Várban is utolér.
Egy nekem címzett üzenetet találok
Schultz-Gora Altprovenzalisches Elementarbuch-jában.
Ne állj többé szóba azzal a baromarcúval! Puszi
és egy olvashatatlan aláírás. No de ki lehet az a baromarc?
Hamar megtanulom, kinek szabad köszönni,
kinek kell bólintani. Lelkesen számolgatom a rímeket,
de néha elrontom a köszönéseket és a biccentéseket,
és közben töröm a fejem, hogy lesz ebből Magyarország,
ha ennyire… Ha ennyire és ilyen rettenetesen…?
Várok valami jelre, talán, hogy a baromarcúakra
figyelmeztető ismeretlen egy újabb üzenetet hagy.

Menjek vagy maradjak?

Hömpölyög a köd a Praça de Comercio-n,
Alulról-felülről árad az eső, hullámzik-hömpölyög,
felhőkön lépkedünk, és egy felhő van felettünk.
Mire valaki a köd szívéből elrikkantja magát magyarul:
micsoda idő, már a picsámat sem találom!
Micsoda ideges villámlás! Másfajta mondat,
mint amiket a honvágy varázsol elő
a tudat legmélyéből, a portugál ködtengerből,
ahol közel az óceán. És hirtelen eszembe jut
Tóthné, Barabásné, a szegény spániel,
a szemétledobó szaga Kőbányán, a szüleim,
a bombatölcsérek egy Kanizsa körüli kiserdőben.
Elveszek ezen a téren, érzem.

Ki emlékszik már az Altprovenzalisches Elementarbuchra?

De évente elmegyek a tízemeletesekhez,
és megnézem a kapucsengő melletti névsort,
hogy a szomszédok megvannak-e.
Szabó, Krizsán, Tóth, Barabás.
Mert persze Barabásék is maradtak,
a kimért nyakkendős-öltönyös asztalos
nem lett nagyvállalkozó, mikor hazajöttem
Portugáliából, hallottam, leteperte a rák,
talán mert nem bírta a kurvázást,

a gyűlöletet, ami foltot hagy a legfehérebb ingen is.
Nett volt, szorgalmas, de hiába, élhetetlen.
Milyen rákban halt meg, kérdezem.
Talán szívrák, feleli Tóthné,
és sunyin elmosolyodik.

Hát mind megvannak!
De hogy a szegény spániellel mi lett,
és hogy hol vesztek el a gyerekek,
nem tudom.

 

(Illusztráció: Elena Petrova Gancheva – Praca Do Comercio )

Vélemény, hozzászólás?